Egy gyári hibás trombitától a Himalájáig

Baján nőtt fel, és bár jazz-zenészként tartják számon, írt darabokat szimfonikus és kamarazenekaroknak. Tanít és hangszerel, igazi helyét talán a Modern Art Orchestra élén találta meg. Fekete-Kovács Kornél trombitaművész nemcsak a zene, a jóga segítségével is igyekszik megtalálni életében az egyensúlyt. A jazzről azt vallja: a nyelvet el kell sajátítani, de nem feltétlenül a mainstream a követendő út. Ami Bartóktól, Kodálytól, Ligetitől vagy Dohnányitól maradt ránk, azt be kell ültetni a jazz nyitott szellemű, befogadó világba, és akkor van értelme és hitele annak a zenének is, amit mi játszunk.

Kezdhetjük gasztronómiával?

Kezdhetjük, persze.

Alighanem van ugyanis egy közös pont bennünk: mindketten bajai gyökerekkel rendelkezünk, így mindkettőnk életében fontos a halászlé.

Lehetne ez így, csak én már hét éve vegetáriánus vagyok, nem eszem húst. Halat sem. Pedig a családunkban tényleg nagy tradíciója van a halászlének.

A halászlé tehát hozzátartozik Bajához és a családhoz, a zene is?

A szüleim pedagógusok, édesanyám magyar-történelem szakos tanár. Tanított, később a városi tanács művelődési osztályán dolgozott, ennek végül a vezetője is lett. Édesapám egész életében a Tóth Kálmán Vízügyi Szakközépiskolában (ma Szent László Gimnázium) tanított műszaki tantárgyakat. Anyai nagypapám műkedvelő szinten hegedült, a háború után néhány évig még pénzt is keresett vele: esténként egy mulatóban játszott. Utólag úgy látom, hogy az a szomorúság, ami állandóan körüllengte őt, talán onnan eredt, hogy sohasem lehetett zenész.

Lehet, hogy az ő lelkét örökölted.

Biztosan, mert már gyerekként elkezdett érdekelni a zene, de a szüleim perspektívájából nézve elképzelhetetlen volt, hogy valaki zenészként egzisztenciát teremtsen magának.

Mi volt a terv?

Nem volt terv, egyet tudtam, hogy a zene érdekel legjobban. Egyszer például egy családi barátunknál vendégeskedtünk, ahol az ágy alatt találtam egy tangóharmonikát. Miközben a felnőttek beszélgettek, én egész este azzal játszottam, aztán másnap, amikor lekéredzkedtem biciklizni, valahogy megint ennél a családnál kötöttem ki. Váratlanul bekopogtattam hozzájuk. Elmentem hozzájuk harmonikázni. A szüleim eléggé zavarban voltak, amikor ez kiderült. Amúgy meg a nagypapám hegedűjét ostromoltam egyfolytában, így aztán az egyik karácsonyra kaptam egy kis játékhegedűt, és beírattak a bajai zeneiskolába.

Szeretted?

Nem. Mert a zeneiskolai rendszer arra van kitalálva, hogy professzionális muzsikusokat képezzen, nem pedig arra, hogy a tanulókkal megszerettessék a zenét. Állandóan figyelmeztettek, hogy rosszul tartom a vonót, rosszul tartom a hegedűt, rosszul tartom saját magamat… Ennek az lett a végeredménye, hogy egy idő után elindultam hegedűtokkal az iskolába, de a tanítás után már elfelejtettem átmenni a szomszédos zeneiskolába a hangszeres órámra.

Volt nagy baj, amikor mindez kiderült?

Nem örültek a szüleim, de legalább megkérdezték, hogy miért nem akarok hegedűórára menni, én pedig elmondtam. Megértették, és mert nem akartak a zenétől elszakítani, elvittek a kiscsávolyi városrészben működő fúvószenekarhoz. Szerettem volna szaxofonozni, de a szüleim hittek bizonyos legendáknak, melyek szerint a szaxofon kirezgeti az ember fogait, így lett végül trombita.

A fúvószenekari élet már tetszett?

Igen, mert a próbákkal, a nyári táborokkal az már közösségi élményt adott. Szerettem. Hogy a dolog még furcsább legyen, közben a zeneiskola igazgatója elkezdett velem külön foglalkozni, de úgy, hogy az óra egyik felében hegedülnöm kellett, az óra másik felében trombitálhattam. Mindezt azzal nehezítve, hogy a zeneiskolának sem rézfúvós tanszaka, sem trombitája nem volt korábban, külön nekem vettek egy kínai trombitát, amelyről az első alkalommal kiderült, hogy gyári hibás: az egyes és a hármas billentyű össze volt cserélve. Ha visszacseréltem őket, akkor tökéletesen működtek, de a levegő nem tudott keresztülmenni a hangszeren, ha viszont, ha a helyükre tettem a billentyűket, akkor egyiket sem lehetett lenyomni.

A lényeg: innen már nyílegyenes út vezetett a muzsikához.

Tizennégy évesen felmerült, hogy mehetnék konziba, de az csak Pécsett volt vagy Szegeden, a szüleim viszont szerették volna, ha Baján maradok. Úgyhogy maradtam Baján, abban az iskolában, ahol apukám tanított. Település vízgazdálkodónak tanultam.

Mintha nem ez az út vezetne a zenéhez…

Lehet, de úgy elmélyedtem a műszaki tanulmányokban, hogy még azon is elgondolkodtunk, hogy műszaki egyetemre menjek.

Lettél volna egy szomorú település vízgazdálkodó bácsi, aki néha előveszi és leporolja a trombitáját.

Engem a mai napig érdekelnek a műszaki tudományok, és azt hiszem, a zeneszerzésben vagy a hangszerelésben sem haszontalan a komplex rendszerek átlátása, és logikai szinten való elrendezése. Mindenesetre én végül a zene mellett kardoskodtam, úgyhogy tizenhat éves voltam, amikor anyukám elhozott a budapesti Bartók konziba egy meghallgatásra, ahol azt mondták, hogy bár tehetséges vagyok, de ebben a korban már késő komolyan elkezdeni a zenetanulást. Azt javasolták, hogy esetleg a jazztanszakon próbáljuk meg. Elsőként elmehettem a jazztanszak nyári táborába, ahol már az első hang után megfogott a jazz-zenészek nyitottsága, az, hogy milyen összhangban és milyen közös érzékenységgel kommunikálnak egymással a zenén keresztül. És megfogott a műfaj intim jellege is.

Utóbbit hogyan érted?

Egy szimfonikus zenekarban vannak társaid, akik ötven méterre ülnek tőled, itt pedig közvetlen, élő kapcsolatod van mindenkivel. Tetszett aztán az is, hogy a jazzben az addikció magja a zene. Nem egy hangszer, nem egy egzisztencia és nem a csillogás… Valamint markáns különbség, hogy ami a színpadon megszületett, az az előbb még nem létezett. Az is megfogott, hogy a jazzben elképesztő energiával van jelen mindenki.

Amikor aztán zenész lettél, eleinte fura és sokszínű volt a zenei megjelenésed. Fortinbras Quintet, Brass Age, Oláh Kálmán Szextett, Dés László, Emil.Rulez… Kevesen tudják, hogy a Rózsaszín Bombázók lemeze volt az első, amelyen játszottál. Ez meglepő.

Amikor 1988-ban felkerültem Budapestre, azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre, úgyhogy nagyon megörültem annak, hogy egy menő zenekar, a Rózsaszín Bombázók hívott játszani. A lemezükön talán az első szám bevezetőjében trombitálok. A Fortinbras Quintetben sokat próbáltunk anélkül, hogy lett volna egyetlen felkérésünk is. Na jó, a két év alatt volt talán kettő. Viszont egy olyan fórum volt, amely lehetőséget adott a közös elmélyülésre, gyakorlásra. A Brass Age óriási iskola volt, a Marczibányi téren rendszeresen játszottunk. Ennek volt a folytatása az Oláh Kálmán Szextett, Hajós Andrásékban pedig az tetszett, hogy egy bölcsész baráti társaság örömzenekara egyszerre felkapott lett, ami őket lepte meg a legjobban. Dés Lászlótól rengeteget tanultam és tapasztaltam. És persze készültek közben a lemezek is.

Immár hivatalosan is művésznek érezhetted magad…

Akkoriban sokat gondolkodtam azon, mi az, hogy előadóművészet. A kétezres évek közepén jött az életemben egy mester, Butch Lacy zongorista, zeneszerző, aki ezzel kapcsolatban nagyon fontos mondatokat mondott. Azt mondta például, hogy a zene olyan, mint a föld, levegő, tűz vagy a víz. Egy elem. A zene is körülvesz minket, viszont nekünk, muzsikusoknak jogosítványunk is van ahhoz, hogy azt érzékelni is tudjuk. A muzsikus lét pedig nem más, mint egy csatorna. Amelyen keresztül az általunk érzékelt hangokat hallhatóvá tudjuk tenni.

Játszottál számos neves zenésszel. Volt közöttük, aki különösen sokat adott neked?

Az említett Butch Lacyn kívül Dave Liebman. Közte és köztem nagyon jó emberi kapcsolat alakult ki. Szintén meghatározó zenész volt az életemben Tom Harrell, Rick Margitza, vagy Mike Garson, aki egykor David Bowie zongoristája volt, aztán Bob Magnusson, Joe LaBarbera, Lionel Lueke vagy Bob Mintzer, aki már szinte atyai jóbarátom.

Legfontosabb zenekarod a MAO, azaz a Modern Art Orchestra. Nagyzenekart nem kockázatos működtetni?

A 2000-es évek elején sokat gondolkodtam azon, hogy én most akkor jazzmuzsikus vagyok vagy nem. Én, a Kiskunhalason született zenész, hogy jövök ahhoz, hogy jazzt játsszak? A Kodály módszer szerint tanultam a magyar népzenét, de az amerikai jazz-zenészek gyökerei nem az én gyökereim. Mi soha nem fogunk úgy játszani, mint ők. Bár ez fordítva is elmondható: ők sem fognak úgy játszani, mint mi. Különösen akkor, ha a saját gyökereinket használjuk a jazzben. Azt, ami Bartóktól, Kodálytól, Ligetitől vagy Dohnányitól maradt ránk, és mindezt beültetjük abba a nyitott szellemű, befogadó világba, ami a jazz sajátja, akkor van értelme és hitele annak, amit csinálunk. Amióta erre kinyílt a figyelmem, ezt nagyon fontosnak tartom. Ezt próbáljuk a MAO-val is. Megjelent már egy Bartók-lemezünk, most jelenik meg egy Kodály, egy Liszt, egy Ligeti és legfrissebb egészestés anyagunk, egy Weöres Sándor est is. Persze financiális szempontból valóban nem könnyű egy nagyzenekart működtetni.

Miközben azért csináltatok a BMC-ben Cannonball Adderley és Nancy Wilson emlékére is koncertet.

Az előadás után egy felháborodott néző vissza is kérte a pénzt, mondván: nem is volt ott sem a Cannonball Adderley, sem a Nancy Wilson.

Ez vicces. Megmagyaráztátok neki, hogy miért?

Nem. Visszaadtuk a pénzt.

Készült egy ugyancsak különleges anyagod, a Foundations. Lényegében a jógáról szól. Te magad is jógázol?

Igen. De én a jógáról nem úgy gondolkodom, ahogy az emberek általában. A jóga nem az, hogy leteszel egy matracot a szoba közepére, és tornázol. Maga a szó azt jelenti, hogy egyensúly. A Patandzsali szerint ahhoz, hogy egyensúlyban legyünk a világgal, jógázni kell. Ha nagyon vázlatosan akarom megfogalmazni, akkor azt mondom, hogy a jógából megtudható, hogy hogyan viselkedjünk a minket körülvevő világgal, beszél annak fontosságáról, hogy magunkkal is legyünk jóban, fontos a külső-belső tisztaság, az elégedettség, az önfegyelem, saját magunk tanulmányozása, valamint saját magunk átadása felsőbb erőknek. Továbbá a rendszer része az is, hogy gyakorolni kell az ászanákat, kontemplálni kell, meditálni kell, pránájámát kell gyakorolni, tanulmányozni az ősi szent írásokat, és az Istennel is kapcsolatot tartani.

Szerinted ezt a Nagykörúton lehet?

Nem. Erre csak a teljes odaadás, feláldozás teheti képessé az embert: ha felmegy a Himalájába, leül egy fa alá, senkivel nem érintkezik, és meditál, jógázik. Számomra itt a törekvés a legfontosabb: az út, amelyen formálódunk. Törekedni pedig lehet. És érdemes.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN