Jazz és kaktusz

Mózes Tamara hol Párizsban, hol Brüsszelben bukkan fel, hol meg Budapesten. Komolyzenésznek készült, ma már főleg jazzt játszik, és jazzéneket tanít. Alább kiderül, hogyan vezet az út a hangyavédő egyesülettől a Dob utcai éttermen keresztül a jazz európai élmezőnyébe. Megtudjuk, miképpen lehet interneten éneket tanítani, és hogyan korog a kaktuszok gyomra.

 

Mivel telt a gyermekkorod?

Nyolcéves koromban például hangyavédő egyesületet alapítottam.

 

Nemes.

A tagok kaptak füzeteket, valamint kiképzést arról, hogy mit nem szabad tenniük, és mire figyeljenek.

 

Tippelhetek? Nem léphettek rá a hangyákra.

Pontosan.

 

Egyébként is állat- és természetkedvelő gyerek voltál?

Budapesten nőttem fel, de amennyire egy városi közeg megengedi, annyira igen. Háziállataim ugyan nem voltak, viszont a mai napig szeretek a természetben mozogni, például biciklizni.

Fotó: Kleb Máté

A zongoratanulás ezzel szemben a négy fal közé kényszeríti az embert.

Klasszikus vonalon kezdtem a pályát, ott pedig kötelező az akusztikus hangszer. Később, amikor jazzt vagy könnyűzenét is játszottam, akkor már volt elektronikus hangszerem, azt lehetett vinni bárhová. 

 

Sokat gyakoroltál?

Igen. A konziban és a Zeneakadémián is zárásig bent maradtam. Kihasználtam a lehetőségeket.

 

Lelkes voltál vagy stréber?

Lelkes. Fanatikus. 

 

A szüleid hatására voltál lelkes a zene irányába?

A zene és általában a kultúra irányába. A szüleim nem voltak művészek, de mindketten szerették a kultúrát. Édesapám jól rajzolt, édesanyám amatőr szinten zongorázott. Én hét évesen kezdtem zongorázni, de az általános iskolai éveim alatt gitároztam, furulyáztam és oboáztam is. Végül a zongora lett a legfontosabb.

 

A szüleid biztosan örültek, amikor ezt már hivatásszerűen is űzted.

Nem igazán. Tízéves voltam, amikor édesapám meghalt, édesanyám pedig nem feltétlenül örült annak, hogy ezt az életutat választottam. Nem tartotta biztos pályának.

 

Hogyan lett a komolyzenéből jazz?

Klasszikus zenészként elég sok koncertet adtam, szólóban és kamara formációkkal is. Csakhogy a zongorázás mellett énekeltem is; kórusban, énekegyüttesben, sőt, a konziban még hangképzést is elkezdtem tanulni, amit utána még hat évig folytattam.  Mindig szerettem úgy énekelni, hogy saját magamat kísérem zongorán, sokszor gyakoroltam így Brahms, Schubert, Mozart-dalokat, de a klasszikus zenében erre nincs hagyomány. Viszont a szóló ének-zongora előadásmód a könnyűzenében természetes. Röviden úgy lett a komolyzenéből jazz, hogy azt éreztem, egyre jobban érdekel az improvizáció. Klasszikus zenészként hiányzott valami. Talán a szabadság, a játékosság és a spontaneitás. Ezért a Postás Zeneiskolában elkezdtem jazzéneklést tanulni.

 

Egyre erőteljesebben kacsingattál a jazz felé. Nem érezted ezt házasságtörésnek?

Én nem, de a tanáraim közül ennek nem mindenki örült. Pedig szerintem egy zenésznek mindenféle stílust kellene tanulnia.

 

A jazz világában ki fogta a kezed?

Senki. Volt néhány nagyszerű tanár, akiknek sokat köszönhetek, de a klasszikus és jazz közti átmenetben rengeteg kihívással szembesültem. Kakukktojásként bolyongtam az ismeretlenben. Már eléggé magasan képzett zongorista voltam, de kiderült, hogy a könnyűzene és a jazz területén létezik egy csomó dolog, amiről egyáltalán nem tudtam. Tempó- és hangszerkezelésben, énektechnikában, ritmikai megoldásokban, hasonlókban. Ezeket kellett a helyükre tennem. Sok mindent megtanulni, mást kicsit elfelejteni. 

 

Végképp átkavarodtál a jazz világába?

Elmentem Olaszországba diplomamunkát írni, közben ott is bejártam egy jazz iskolába, aztán felvételiztem Párizsba, a Conservatoire à Rayonnement Régional de Paris jazzének szakára, és ott tanultam három évig.

 

Párizs kitűnő táptalaja lehet a jazznek, nem véletlenül él ott a műfaj jó néhány világsztárja. 

A tanulás mellett játszottam egy-két zenekarban, felléptem párszor szólóban is, és volt egy izgalmas duónk a magyar Horváth Dániel dobossal. Vele különben még zenei versenyt is nyertünk. Egy némafilmre kellett zenét komponálni, majd azt élőben eljátszani a vetítés alatt. Amikor átvettük az első díjat, azt mondták: a mi zenénkkel megértették, hogy miről szól a film. 

 

Párizsban amúgy is megjelenik a kultúra számos érdekessége, különlegessége. Kulturális sokszínűség, szabadság…

Voltam olyan hangperformanszon, ahol kaktuszokra szereltek mikrofont, és ezeken keresztül lehetett hallani a kaktuszok nedvének belső mozgását. És persze jártam jazzklubokban, ott hallottam először élőben és közelről Patricia Barbert, egy kurzuson volt alkalmam együtt játszani Christophe Monniot szaxofonossal, aki néha két szaxofont fúj egyszerre, közben a fenekével játszik billentyűn, szóval volt élmény bőven.

 

Összegezve: a komolyzene helyet cserélt a jazzel? 

Klasszikus zenét a mai napig gyakorlok, de előadóművészként főleg jazzt játszom.

 

Mi a jazz?

Nekem fontos benne, hogy sok mindent ki lehet próbálni, olyan dolgokat lehet társítani, amelyekre korábban senki sem gondolt. Ehhez persze kell valamiféle tudás és esztétikai érzék, szóval ez nem halálugrás a semmibe. Inkább kísérletek sorozata. A saját építőkockáinkból rakunk össze valami újat, és persze jó, ha ehhez társak is vannak. Kaltenecker Zsolt, akivel most készítettük el első lemezünket, pontosan ilyen.

 

Párizs után Budapest, majd jött Brüsszel. Mi történt itthon a kettő között?

Játszottam jazzkoncerten, és volt vendéglátózás is, ami nagyon jó iskola. Az egyik Dob utcai étteremben például sokszor játszottunk jazz sztenderdeket, általában trióban, ahol én énekeltem. És nemcsak a zenéről tudtam meg sokat, de azt is megtanultam, hogyan maradjon az ember fókuszban akkor is, ha egy negyvenfős érettségi találkozó résztvevői hangoskodnak, vagy például hogyan kezeljem a hangomat, ha a tulajdonos azt kéri, hogy ne legyen az ének túl hangos, én pedig ennek ellenére szeretném megcsinálni ugyanazokat a dinamikai íveket ugyanúgy, ahogy egyébként szoktam. Mindezt annak ellenére, hogy sokkal kisebb spektrumban kell dolgoznom. Izgalmas feladatok ezek. Aztán jött előbb Antwerpen, mert szerettem volna jazzénekből egy master fokozatot. Utána irány Brüsszel, az ottani zeneakadémia, ahová beiratkoztam, bár nekem az a diplomám már megvolt.

Fotó: Schindl Gabriella

Próbálom érteni.

Egy kurzuson találkoztam ugyanis egy énekes-zongoristával Pete Churchillel, és a következő napon valahogy másképpen kezdtem zongorázni. Misztikus volt, mindenképpen tőle szerettem volna tanulni, ő pedig a Brüsszeli Zeneakadémián tanított. Úgy éreztem, erre a mesterre van szükségem.  Ezért elvégeztem még egyszer a jazzének mesterszakot, ott. 

 

A lemezeid fontos mérföldkövek számodra?

Az első komolyzenei album, a második az említett Horváth Danival készült, a harmadik egy francia kvartettel, a negyedik és az ötödik szóló: ének, zongora, a hatodikat nemrég fejeztük be Kaltenecker Zsolttal. Zeneileg mindegyiknek volt értelme, de a zenei anyaggal és a stúdiókörülményekkel legjobban a két utolsó lemezen tudtam bánni. Ugyanis amikor az ember utólag visszanéz egy-egy felvételre, akkor általában azt mondja, hogy ezt így kellett volna játszani/énekelni, azt meg úgy, ugyanakkor tudja, hogy ott, akkor, nem lehetett másképpen.

 

Elégedett vagy azzal, ami most veled történik?

Lényegében igen. A mostani állapotom egy folyamat állomása. Ennek része a tanítás is. Kétlaki életet élek, egyrészt éneket tanítok Brüsszelben, zeneiskolában és magánúton. Itthon koncertezem néha, ezenkívül rendszeresen tartok workshopokat és az interneten is tanítok. 

 

Úgy is lehet?

Lehet, bár nem pótolja a személyes jelenlétet. Van most egy Új-mexikói tanítványom, akivel valószínűleg soha az életben nem fogok személyesen találkozni, de valahogy rám akadt a világhálón, úgy gondolta, tőlem tudná megtanulni azt, amire szüksége van. Megtisztelő.

 

Távolról nézve Magyarországon milyen jazzélet?

Én nem statisztikailag nézem ezt, vagyis nem azt figyelem, hogy ki hányszor, hol és kivel játszott, inkább a hazai jazzélet energetikáját figyelem. Ennek alapján nagyon jók az itthoni zenészek, de a gyenge láncszem az összetartás és a kooperáció hiánya. Nyugat-Európában a kollégák érdeklődnek egymás projektjei iránt, elmennek a többi zenész koncertjeire, lemezeket küldenek egymásnak, kíváncsiak a másik véleményére, kisegítik és tájékoztatják egymást, végül pedig örülnek annak, ha a másik jó. 

 

Tervek?

Április végén Brémába utazunk Kaltenecker Zsolttal a Jazzahead Trade Fair & Showcase Festival nevű, minden évben megrendezett nemzetközi eseményre, ahová a világ minden tájáról érkeznek zenészek, hogy bemutatkozzanak, az ugyancsak a világ minden tájáról érkezett szakmabeliek előtt. Van közönség is, de többségében ügynökök, promóterek, fesztiválszervezők, menedzserek, egyéb zenei szakemberek ülnek a nézőtéren. Erre az eseményre többszáz zenekar jelentkezik, de Európából csak tizenhatot választanak ki, ebbe a tizenhatba kerültünk be, és ez nagyon nagy lehetőség számunkra.

 

Lehet, hogy már teli naptárral érkeztek vissza a JazzFest Budapestre, ahol a fesztivál egyik kurátora vagy.

Mogyoró Kornéllal szervezzük a Mixát programjait. Kisebb formációkat hívtunk, az volt a célunk, hogy sokszínű legyen a műsor, és olyan zenészek, zenekarok lépjenek fel ott, akik és amelyek valamilyen saját hangzást képviselnek.

 

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Közelgő események