Charlotte és kalapács
A legtöbben jazz-zenészként ismerik, de ő általában tiltakozik ez ellen. Játszott kortársba hajló elektronikus zenét, keleti hangzású világzenét, DJ-vel közös nu jazzt, progresszív metált és játszott/játszik persze jazzt is bőségesen. Egy biztos: sajátos zenei elgondolásaival sokszor megelőzi a korát. Kaltenecker Zsolt mostanában szólóban és két duóformációval lép fel, az egyikben Markó Ádám dobossal, a másikban Mózes Tamara énekes-zongoristával. Ne csodálkozzunk, ha rövidesen a világ nagy zenei fesztiváljain találkozunk velük.
Volt egy festőművész nagypapád. Ő segített közelebb a művészethez?
A nagypapám halk szavú, csendes, visszafogott ember volt, főleg tájképeket, csendéleteket festett, és nagyon jó portrékat rajzolt szénnel. Viszont nem volt vibráló, szuggesztív művész.
Meg sem próbálkoztál a festészettel?
Inkább rajzolgattam, de nem volt hozzá se valódi érdeklődésem, se igazi tehetségem. Egyedül vitorláshajóban voltam jó.
Viszonylag szűkös szaktudás.
A zene már kisgyerekként is jobban izgatott.
Miért?
A családban többen zongoráztak: apám testvére, a nagymamám testvére és a nagymamám is, aki különben énektanár volt. Még az is előfordult, hogy jöttek a család ismerősei, barátai kamarazenét játszani, hozták a hegedűt, a csellót…
Aztán, amikor senki sem használta a zongorát, te odalopództál, és…
A zongora nem volt túl jó, de arra alkalmas volt, hogy megtanuljak rajta játszani.
Melyek az első emlékeid a zongoratanulásról?
Nem szerettem gyakorolni, ráadásul a nagymamámnál nem lehetetett hibázni, ő még mosogatás közben is bekiabált a konyhából, hogy „hamis!”.
Rosszul esett a szigorúsága?
Rosszul. Olyannyira, hogy amikor tizedszer hallottam a konyhából, hogy „hamis”, akkor néha dühömben rávágtam billentyűkre, egyszer-kétszer még a kalapácsot is eltörtem.
Ezek szerint az önfegyelmedet illetően nem voltál egy zen buddhista tengerészgyalogos…
Nagyon bosszantott a nagymamám kérlelhetetlensége, és igen: türelmetlen voltam. Azért a kalapácstörés ritka volt. A gyakorlás nem esett jól, inkább szabadon szerettem játszani. Klimpírozni, csak úgy. A zeneiskolában az összhangzattan tanárom javasolta is, hogy menjek jazz tanszakra.
Kamaszként hallgattál jazzt?
Inkább progresszív rockzenét. Mike Oldfieldet, Genesist, King Crimsont… a hazaiak közül Eastet, Solarist, ilyesmiket…
Csak a zongorázás és a zene volt az életedben, semmi bandázás?
Rákosligeten laktunk, nyáron rengeteget lógtam a teniszpályán, amit télen fellocsoltak, akkor meg korcsolyázni lehetett rajta. Nagyon sokat olvastam, zenét másoltunk egymástól a barátaimmal, vadásztunk a lemezekre. És igen, volt bandázás is.
Zenekar is született?
Született persze. A Touring Hotel. Teljesen rossz név volt.
Hát igen…
Felmerült, hogy legyen Drappsapka és az is, hogy Charlotte és Kalapács, ami szerintem tök jó, de végül Touring Hotel lett. Máig sajnálom.
Akkor már zenész akartál lenni?
Eleinte hangmérnök, ezért a villamosmérnöki karra szerettem volna jelentkezni. De persze nem építettem otthon erősítőket, nem raktam össze áramköröket, nem babráltam a mikroelektronikával, szóval ez az elhatározás inkább csak egy futó gondolat volt. Rájöttem, hogy engem legjobban a zene érdekel.
Milyen zene? Csak a progresszív rock?
A zeneiskolai tanáraim szerint jól játszottam klasszikust, de én valahogy nem éreztem, hogy az lenne az utam. Az akkori zenetanárnőm is kiábrándult volt egy kicsit a zenészpályából, így ő sem taszigált ebbe az irányba. Majd jött a rock, az említett progresszív zene, az abban megjelenő jazzhatásokkal. A klasszikus zenei pálya lassan ki is került a képből. Később jazztanszakon tanultam tovább, de a hagyományos swing vagy a bebop sosem volt számomra annyira fontos, mint a komponálás és maga az improvizáció.
Valahogy mégiscsak elkapott a jazz…
Az első Chick Corea Electric Band koncert ütött nálam nagyot. Technikailag és ritmikailag is fantasztikusan újszerű volt. Előtte nem tudtam elképzelni, hogy ezt a bonyolult zenét ilyen flottul meg lehet valósítani színpadon úgy, hogy még improvizáció is belefér. És a legjobban az lepett meg, hogy meg lehetett tölteni vele a Budapest Sportcsarnokot! A másik Keith Jarrett zenéje, ami egyszerre volt jazz, rock, közben elképesztettek a zongorán megjelenő fantasztikus ritmusok és a zene határtalan szabadsága. Főleg a „The Köln Concert” című lemeze tetszett nagyon akkoriban.
1996-ban megszerezted a diplomádat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz-zongora szakán, órákat vettél New Yorkban Jaki Byardtől, azután egy CD-vel elég hamar gondoskodtál arról, hogy megjegyezzék a nevedet.
Mivel akkortájt már volt egy lemezre való anyagom, a következő évben a basszusgitáros Studniczky Lacival és a dobos Borlai Gergővel Kaltenecker Trió néven elkészítettük az Ivory Towert, ami nagyon jó kritikákat kapott.
A Gramofon zenei szaklap lelkesült írásában egyenesen ahhoz hasonlította, mint amikor Charlie Parker huszonévesen berobbant New Yorkban, és bizonyos legendák szerint a helyi szaxofonosok egy része a folyóba hajította a hangszerét.
Ez azért még a képtelen legendák szintjén is merész hasonlat volt, de tény, hogy páros lábbal rúgtuk be az ajtót, nem vettük figyelembe a szabályokat. Az „Ivory Tower” a hallgatóknak amolyan tudattágító lehetett. Az akkori magyar jazzéletben mindenesetre merész vállalkozás volt. Életigenlő, friss, lendületes. A második lemez, az 1999-ben megjelent „The Crossing” már egy kicsit sötétebb hangvételű.
Az 1999-es „Songs From The 20th Century” című szólózongora albumod az év jazzlemeze lett. Mégis gyakran mondod: te zenéd mégsem csak a jazz. Sőt. Játszottál Mandel Robival kortársba hajló elektronikus zenét, Lantos Zoltán Mirrorworld nevű formációjában keleti hangzású világzenét a Bin-Jip-ben DJ-vel közös nu-jazz-t, a Special Providence-ben progresszív metált…
Ez ilyen. Valami megtetszik, később másvalami tetszik meg, az ember kipróbál dolgokat, majd, ha úgy alakul, tovább lép. Talán még az is közrejátszik ebben, hogy nekem régebben nem sikerült hosszútávon állandó társakat találnom.
Miért?
Lehet az én hibám is, de az is lehetett oka, hogy gyakran próbálkoztam olyan zenei megoldásokkal, amelyekkel öt-tíz évvel megelőztem a koromat. Ezt nem én mondom, mások mondják. És még az is elképzelhető, hogy rosszul csináltam, eltértek a művészi elképzelések, de az biztos, hogy a zenei ötleteim sokszor előrébb jártak, mint ami az adott korban elfogadott volt. Úgy érzem, mifelénk van valami kényelmesség, belassultság, kevés a felhajtóerő, a motiváció, de, hogy miért, azt tényleg nem tudom. Mostanában vagy szólóban játszom, vagy két duóban, az egyikben Markó Ádám dobossal, a másikban Mózes Tamarával. Ezek a projektek jól működnek, Markó Ádámmal és Mózes Tamarával hasonlóan gondolkodunk a zenéről, az életről, az inspirációkról.
Nem zavaró, hogy amit csináltok, az rétegzene?
Ez mindenhol rétegzene, sőt. Amit mi csinálunk, az még a rétegen belül is rétegzene. Inkább az zavar, hogy nálunk ez a réteg nagyon kicsi. Ha nyugatabbra megyünk, hirtelen nagyobb lesz az érdeklődés. Különben a Kaltenecker-Markó fprmációval inkább rock- vagy progresszív zenei fesztiválokra igyekszünk, esetleg oda, ahol a progresszív zene keveredik a metállal. Persze, ha beesik egy-egy jazz fesztivál, nem tiltakozunk.
Mire megy el az időd általában?
Egyfelől gyakorlásra, zeneszerzésre. Másfelől a mai technikai feltételek mellett, a rengeteg lehetőség figyelembevételével ugyancsak időigényes a hangszínek, soundok kitalálása. De értenem kell a fotóeditálásához, a hangeditáláshoz, a videóvágáshoz, a közösségi média célszerű használatát is ismernem kell, pályázatokat kell írnom, koncertet kell szerveznem, ezeket egyeztetnem, szerződést írni, és az már nagyon nagy boldogság, amikor elkezdődik egy előadás. Akkor már csak játszani kell.
Ha már szóba kerültek a technikai lehetőségek: a ma használatos rengeteg digitális kütyü nem kavarja meg a zenészeket? Nem riasztó ez?
Ha tudja valaki, hogy pontosan mire van szüksége, akkor tud megfelelő hangszert választani, és, ha jól használja azt, akkor nem zavaró a benne rejlő sok-sok lehetőség.
Te mit használsz?
2003 óta elsősorban elektronikát. Egy ideje pedig a Nord Stage nevű billentyűs hangszert.
Az távolról bonyolultnak tűnik.
Pont nem az. A kívül lévő gombok miatt minden kézre áll, jól átlátható, nem kell digitális menürendszerekben bolyonganom. Analógként viselkedő digitális hangszer, amelyben szinte reakcióidő nélkül és nagyon jól szólnak a zongorák, tökéletesek a Hammond orgonák is, gyors, dinamikus, sohasem fagy le, bírja a strapát. Használok aztán egy Quad Cortex multieffektet és egy Seaboard nevű midi kontrollert, ahol puha, összefüggő érintésérzékeny felület helyettesíti a hagyományos kontrollerek billentyűzetét.
Milyen jövője van a Mózes Tamara – Kaltenecker Zsolt duónak? Mert az a zene, amit csináltok, igazán unikális, de alighanem ez is megelőzi a korát.
Mindenhol nagyon tetszik a közönségnek, és mi is izgalmasnak gondoljuk. Gyorsan, hatékonyan tudunk dolgozni, különösen úgy, hogy a Tamara nem csak fantasztikusan énekel, de egy Zeneakadémiát végzett, klasszikus zongorista is. Első lemezünk, a nemrég megjelent Futurized vállaltan kicsit popos, a következő talán belemenősebb lesz.
Mesélted, hogy nem voltál türelmes gyerek. Húsz éve azért vettél részt az El Caminon, hogy próbára tedd magad?
Mindenki ezért vesz részt rajta, illetve ezért is. Kerestem önmagamat, és 2003-ban jó ötletnek tűnt az El Camino. Nem vallási okokból csináltam, bár azt gondolom, a dolgok nem összevissza, hanem okkal történnek.
Most akkor hiszel a vallások bármelyikében vagy sem?
A vallásokban nem hiszek, de valamiféle rendben, valamilyen abszolút intelligenciában igen. Az akkori feleségemmel Dél-Franciaországból mentünk Santiago de Compostelába, később megcsináltuk az északi utat is.
Tényleg jó ötlet volt?
Igen. Születtek tanulságok.
Például?
A legfőbb tanulság az volt, hogy az ember bármilyen rossz helyzetben van, mindig jön valahonnan segítség.
Mire gondolsz?
Akár apróságokra is. Amikor már nagyon fájt a lábam, megállt mellettem egy kocsi, valaki kinyújtott belőle egy botot, és továbbment. És még valami: csinálhatsz te bármekkora dolgot, elgyalogolhatsz hét-nyolcszáz kilométert, senkit sem érdekel. Jó érzés, hogy megtetted, de ne várj ünneplést. Amit bármilyen téren megteszel, ne azért tedd, hogy tiszteljenek – önmagadért tedd meg. Akkor csináld, ha úgy érzed, hogy meg kell csinálnod, és ez legyen is elég. Ha hozsannáznak, akkor hozsannáznak, ha meg nem, akkor nem. Az El Caminón hétszáz kilométert gyalogoltunk már, mégis az kapott szállást, akinek kocsival vitték a cuccát, és csak az utolsó száz kilométeren kapcsolódott be. Én akkor erre idegesen és türelmetlenül reagáltam. Ma már nem így viszonyulnék az esethez. Ma már nem törne a kalapács.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
