Búvármikulás a felhők felett
Csinos komolyzenész karrier várt rá, ő mégis inkább a saját világába igyekezett. Kézdy Luca tanult esztétikát és filozófiát, volt alkalmi lovász, mostanában fest, hegedült számos hírességgel, és különös színházi munkái is akadtak. Zenekarának nevét egy japán búvármikulástól kölcsönözte, szerette „kacatos” Bélát, Török Ádám lecsóját, és néha még a felhők felett is ácsorgott.
Boldog születésnapot!
Köszönöm.
Lesz nagy mulatság?
Nem, többnyire családi körben ünnepeljük, de idén egy kiállításmegnyitóm is lesz ezen a napon.
Kiállításmegnyitón lépsz fel?
Rengeteg kiállításmegnyitón zenéltem az elmúlt években, de most az én festményeimet állítjuk ki.
Ki fog akkor zenélni?
Én, és ez nem is baj, mert nagyon sokan mondták, hogy szeretnék egy térben látni a képeimet, és hallani a játékomat, és ez most megvalósul.
Nem hiszem, hogy nagyon más lelkületűek a festményeid, mint a zenéd.
Tényleg nem azok. Mindkettő kicsit absztrakt, de könnyen befogadható. Hasonló tőről fakadnak, ugyanazok az élmények hívják elő őket.
Vagyis komolyra fordult a festészettel néhány éve ismét feléledt viszonyod?
Fiatal felnőtt koromig sokat foglalkoztam a képzőművészettel, de a zene háttérbe szorította. Néhány éve vettem a lányomnak ajándékba egy festőkészletet, aztán odaadtam neki, majd két hétig hezitáltam, hogy kipróbáljam-e én is. Eleinte nem akartam elvenni a játékát, aztán…
…győztek a színek és a formák.
Hát persze. Kipróbáltam, közben arra gondoltam, legfeljebb veszek magamnak is festéket és ecsetet. Nagyon élveztem a dolgot. A COVID-időszak után sem hagytam abba a festést és egyre inkább elmélyül, elmélyült vele a kapcsolatom.
Milyen visszajelzéseket kapsz?
Feltettem néhány munkámat a Facebookra, sok pozitív visszajelzést kaptam, ezek nagyon jólestek és inspiráltak. Már a COVID alatt vettek több képet, az egyiket ráadásul New Yorkba vitték. Jó, lehet, hogy az is benne volt, hogy segítsük a szegény, fellépés nélkül maradt zenészeket, de azóta is több képet is eladtam, ami nagyon szuper érzés, ennél nagyobb lájkot nem lehet kapni, minthogy valaki az otthona falán szeretné tudni, látni a képemet. A Home című első, és a most megjelent Unseen Landscapes című második szólóalbumom borítójának alapja is egy-egy saját festményem.
Azt nem tudom, hogy gyerekkorodban mennyire volt komoly a kapcsolatod a festészettel, de nagyobb összegben fogadnék arra, hogy inkább balett-táncos szerettél volna lenni…
Anyám zongoratanár volt a győri zeneiskolában, Markó Iván idejében pedig korrepetitor a Győri Balett társulatánál. És amikor egy három-négyéves kislány állandóan ott jön-megy a balerinák között, akkor persze, hogy balett-táncos akar lenni. Felvételiztem is a balettiskolába, ám kiderült, hogy nem voltam alkalmas a pályára.
Sajnálod?
Nem. Képzeld el, már nyugdíjas lennék.
Apukádról nem esett szó.
Apám mérnök volt, tőle meg racionális gondolkodást, lazaságot tanultam. Kétféle gondolkodásmódot kaptam útravalóul.
De nem lettél sem mérnök, sem klasszikus zenész.
Klasszikus zenét tanultam, abban nőttem fel, de nem okozott akkora örömet a fegyelmezett gyakorlás, így a komolyzene sem, hogy azt válasszam hivatásomul.
Pedig nyertél versenyeket, sikerélményeid is voltak…
Igen, de ne csak azért szeressünk valamit, mert sikerélményeket, és ezzel előnyöket ad. Szeressük önmagáért. Másrészt láttam magam előtt egy határozott és egyértelmű pályát: jön a konzi, aztán a Zeneakadémia, vagy főiskola, utána beülhetek egy szimfonikus zenekarba, vagy lehetek hegedűtanár. Ezek mind nagyon szép és fontos feladatok, de úgy éreztem, hogy túlságosan kötöttek és előre meg van írva minden lépés, miközben engem több minden érdekelt. Vágytam a szabadságra.
Milyen gyerek voltál?
A gyerekkorom gyakorlással telt: egész nap szolfézs, hegedű, zongora, közben iskola. Bár nem sokat tanultam, de jó tanuló voltam. Tizenegy éves koromban kezdtem lovagolni, imádtam. Volt olyan, hogy reggel, iskola előtt elmentem lovagolni, és a becsöngetésig hétszer estem le a lóról. De mindig visszaültem, és megtanultam biztonságosan lovagolni. Aztán kaptam egy kutyát is, ő tizennyolc évig az életem része volt. Sokat rajzoltam, és elég komolyan naplót írtam (sok-sok üres könyv megtelt). Egyet tudtam biztosan: azt, hogy nem akarok komolyzenész lenni.
Hanem mi akartál lenni?
Állatorvos.
Ehhez képest a győri Révai Gimnázium matek-fizika tagozatára jártál.
A humán tagozat egyszerűbbnek tűnt, matek-fizika szakra azért jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy menő lenne, ha oda fölvennének, és mert kihívásnak tűnt. Kíváncsi voltam arra, hogy meg tudom-e csinálni.
A hegedű közben a tokjában pihent?
Egy évig jártam még továbbképzőbe, mert életcélként ugyan nem választottam a hegedülést, de a hangszeren azért szerettem játszani. Még inkább, amikor harmadikos gimnazista koromban elkezdtem improvizálni. Az egyik osztálytársamról ráadásul kiderült, hogy gitározik. Egyszerű és kedves dalokat írt, összehozott minket a zene, bejártunk a nulladik órában gyakorolni, készülni egy-egy kisebb fellépésre.
Neked mit adott ez?
A vágyott szabadságot. Örültem annak, hogy nem mondja meg senki, hogy mit és hogyan játsszak. A klasszikus zenében ugye minden hang rögzített, irányított, a dinamika, a tempó és a formálás tekintetében is kötött. Számomra mindig az volt a kérdés, hogy hol vagyok én mindebben?
Az iskolában sztárok lettetek?
Eleinte nem, főleg azért, mert a hegedű nem volt menő hangszer. Egyszer aztán az iskolarádióban a Metallica: Nothing Else Matters című száma szólt, az egyik osztálytársam pedig kicsit cinkelni akart, ezért azt mondta: Na, erre játsszál valamit! Elővettem a hegedűt, elkezdtem valamit hozzájátszani, és hirtelen csend lett az osztályban.
Hogyan jött a bölcsészkar, azon belül az esztétika és a filozófia szak? Ezekkel a szaktudásokkal viszonylag nehéz állatot gyógyítani…
Állatorvosira azért nem jelentkeztem végül, mert a biológia ugyan nagyon ment, a kémia viszont egyáltalán nem. Arra gondoltam, hogy akkor talán mégis a művészettel kéne foglalkoznom, legalább elméletben. Legyen esztétika szak. A filozófia meg egyszerűen csak érdekelt.
Arra nem gondoltál, hogy ez a két tudományág finoman szólva nem nyit széles távlatokat a munka világában, és anyagilag sem kecsegtet sok jóval?
Nem ez volt az első, ami eszembe jutott ezek kapcsán, és ez ugyanígy van akkor is, amikor zenélek vagy festek. Azt gondolom, hogy akkor vagyok hiteles, ha főként azzal foglalkozom, ami érdekel, és úgy, ahogy szeretnék vele foglalkozni.
Az egyetem elvégzése után például a lovászkodással foglalkoztál.
Azt a véletlen hozta. Amikor a szakdolgozatomra készültem, egy baráti társasággal Monostorapátiban töltöttük az időt, volt ott egy ismerősünk, aki egy hatalmas birtokon tartott lovakat, és a lovásza Pestre akart menni három hónapra, mert a felesége egy otthonszülési tanfolyamot szeretett volna elvégezni. Jártunk a birtokon, és a tulajdonosnak feltűnt, hogy valami különösen barátságos viszonyban vagyok az állatokkal, plusz, mert a gyerekkoromat lovaglással töltöttem, így a lovakkal is egy pillanat alatt szót értettem. Óvatosan megkérdezte, hogy nem akarnám-e helyettesíteni a lovászt, amíg ő Pesten tartózkodik.
Akartad.
Életem egyik legszebb három hónapja volt, amit ott töltöttem. Állatok vettek körül, reggel kimentem a hegy tetején lévő házból, ahonnan látni lehetett az egész Káli medencét, a Balatont. Kivéve, amikor ráült a köd, és akkor meg olyan érzésem volt, mintha egy felhő fölött lennék. Kihajtottam a lovakat a legelőre, este vissza. Mellesleg az alatt a három hónap alatt lóval bejártam a Káli-medencét, elképesztő emberekkel ismerkedtem meg Koncz Csaba fotóművésztől a „kacatos” Béláig. Mindenhová lóval mentem, még a boltba is. Nagyon jó volt kiszakadni a városi zsúfoltságból. Akkor éreztem először, hogy ez az igazi luxus. Imádtam az ott élő embereket, a természetet, a széles tereket, az állatokat.
Ott is hegedültél?
Még a lovaknak is.
Viccelsz.
Nem. Tízből kettő érzékeny volt a zenére, ők például hallgatták, amikor játszottam. Hallgatták és bólogattak. Akkoriban volt egy Puncs nevű jazzpunk zenekarunk, néha elutaztam Pestre koncertezni, azután 2006-ban jött a Radics Gábor Jazz Hegedű Tehetségkutató Verseny döntője a Magyar Rádió Márványtermében, ahol közönségdíjas lettem, utána végre lett egy már vállalható zenekarunk is.
Hogyan lett ennek Santa Diver, azaz Búvármikulás a neve?
Már hónapok óta koncerteztünk, de nevünk még nem volt. Mígnem hallottunk egy történetet arról, hogy valahol Japánban, karácsony táján egy hatalmas akváriumban búvármikulás úszkál. A turisták számára óriási attrakció volt, mi meg viccesnek találtuk, és úgy gondoltuk, ez jó lesz zenekarnévnek is.
Tulajdonképpen milyen zene ez? Eleinte rockos, jazzes elemek merültek föl, ma már egészen más.
Öt lemezünk jelent meg, az első még eléggé eklektikus lett, a másodiknál találtuk meg saját magunkat. Sokszínű, improvizatív, de egységes.
A hegedűtől mindenki romantikát vár, szép, nagyívű hangokat, érzelmeket, te pedig gyakran effektpedálokkal kavarod meg a hangját. Nem mondják a hegedűsök, hogy megszentségteleníted a hangszert?
Sohasem éreztem, hogy megszentségteleníteném a hegedűt. Én alapból is másképpen képzelem a hangokat, mint a klasszikus zenészek, másképpen képzem, formálom azokat pedálok nélkül is. Egyszer kíváncsiságból kipróbáltam egy oktávert, nagyon tetszett … aztán jött a többi pedál, a torzító, a delay, és ezek nagyon jól színesítik a hangképet.
Sok és sokféle zenekarban, színházi produkcióban, számos ismert zenésszel játszottál, csak néhány név Chris Potter, Stefano Di Battista, Erik Truffaz, Lantos Zoltán, Balanescu, Tereskova, és megfordultál a TÁP Színházban is.
Ezek alkalmi fellépések voltak. Úgy 2005-2006 táján Balanescuval a Mediawave-en hoztak össze, ugyanott játszottam a Grencsóval szabadzenét, Vajdai Vilivel egy rendezvényen találkoztam, aztán meghívott néhány előadásra a TÁP Színházba… szerettem ezeket, érdekes, tanulságos élmények voltak.
Ahogy a nemrég elhunyt Török Ádám vagy az East egykori gitárosának, Varga Jánosnak a zenekara. Nem volt furcsa számodra a tőled idegennek látszó zenei világ?
Nagyon szívesen vendégeskedem mások zenei világában, olyan, mintha ugyanazon a nyelven más-más dolgokról beszélgetnénk. És én nagyon szeretek mindenféléről beszélgetni. Jó volt ezekkel a tapasztalt emberekkel együtt lenni, sokat tanultam tőlük.
Mégis, hogyan kerültél ezekbe a közéjük?
Az élet hozta. Egyszer a paksi Gastroblues Fesztiválon játszottam a Varga János Projekttel, a koncert után megkóstoltam Török Ádám lecsóját, megismerkedtünk, jót beszélgettünk, és később felhívott, hogy csinál egy Bartók-anyagot, szeretné, ha részt vennék benne. Így játszottam a Mini Acoustic World: Bartók on Rock albumán és a Mini Acoustic Trio Nyitott kapu Bartók költői világára című lemezén. Török Ádám laza ember volt, pozitív energia vette körül, és őszintén tetszett neki az, amit csinálok, nekem pedig ez nagyon jól esett.
Nem csak az alternatív zenei közegbe kerültél be, egyszer a Blikkbe is.
Meg is lepődtem ezen. A zene területén bármilyen jó dolgokat csinálhatsz, alig-alig érdekli a sajtót, de volt egy balesetem a Hűvösvölgyi úton, ahol nekem csapódott egy autó, és erről azonnal bekerült egy hír az újságba, gondoltam is, hogy akkor ezek szerint végre csináltam valamit.
Két zenekarban játszol rendszeresen, a Santa Diverben és egy nagyobb jazz zenekarban, a Free Style Chamber Orchestrában, valamint szólóban is fellépsz.
Mielőtt Németországba költözött Tóth Evelin, vele is volt egy állandó duóm, egyre hangsúlyosabb az életemben a szólófellépés, és nekem most nagyon fontos a Bábszínház Frankenstein-előadása is, amit Keresztes Tamás rendezett. Ehhez a darabhoz én írtam a zenét és játszom is benne, szerintem tök jó lett.
Hogyan kapcsolódsz ki?
Futással. Az első kislányom megszületése után kezdtem futni. Le kellett adnom néhány kilót. Aztán kiköltöztünk a természet közelébe, és mind többet futottam, mert nagyon szerettem az erdőben, egyedül lenni. Kitisztulhatott a fejem, magam mögött hagytam mindent, és még az sem érdekelt, ha a körülmények rosszak voltak. Futottam mínusz tizennégy fokban és plusz harmincötben is. Márpedig olyankor nem találsz az erdőben senkit. Futottam, és közben fényképeztem a természetet. Nagy vágyam lett aztán, hogy lefussak egy maratont. Már kétszer is sikerült.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
