A jazz: mágia

Dresch Mihály nemrég lett 67 éves, a hazai jazz/népzene legkülönlegesebb alakja. Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, érdemes- és kiváló művész, de amikor elismeréseket kap, szerényen értetlenkedik. Szerinte az a legfontosabb, hogy egy zenész mennyi mindent integrál magába, és milyen zenei személyiség alakul ki ebből. Azt vallja, mint David Murray: a lényeg, hogy mindenki megtalálja „saját bluesát”.  

 

Fura, hogy nem tanítasz.

Nem tudnék. 

 

Miért?

Mert ahhoz egy jól felépített, hatékonyan működő rendszer kell. 

 

De te, nagyszerű muzsikusként nyilván ismered ezt a rendszert.

Nem ismerem. Tanítani külön szakma. És adottság. Borbély Misit szoktam emlegetni: ő például olyan, aki játszani és tanítani is jól tud. Nekem ilyen adottságom nincs.

 

Pedig nyilván nem automatikusan működteted a hangszert. Vagy egy pont után teljesen rábízod magad?

Részben rábízom magam, de azért az ember mindig tudja, hogy éppen mit csinál. A tudatosság és a hangszer, mint kézzelfogható valóság mindig jelen van. Még akkor is, ha a hangszer a meghosszabbított énem.

 

Számos interjúban elmondtad már, hogy kisgyerekként néhány évig Földesen nevelkedtél a nagyszüleidnél.

Ennek története van. Nagypapám kőművesként dolgozott, édesapám először mellette volt segéd, majd elvégezte az ipariskolát, utána az egyetemet, végül építészmérnök lett. Az egyetem előtt azonban elvitték katonának Berettyóújfaluba, Földesről származó édesanyám pedig éppen ott tanult egy könyvelő iskolában. Berettyóújfaluban ismerkedtek meg, aztán Pestre költöztek, sokat dolgoztak, nehezen éltek, így kerültem Földesre, néhány évig ott nevelkedtem a nagyszüleimnél. 

 

Kemény életed volt Földesen?

Dehogyis! Aranykor! Jószágok, tanyasi élet, mentem szénát forgatni, állatokat etetni, és hallgattam a nagyapám történeteit. Ő a debreceni gyalogezred katonájaként részt vett az első világháborúban, ott volt a piavei átkelésnél, az isonzói csatában, a legmélyebben élte át a történelmet. Amúgy ezekre a helyekre elmentem felnőttént, kíváncsi voltam arra, hol harcolt a nagyapám. 

 

Arról is gyakran mesélsz, hogy ott, Földesen ismerkedtél meg a zenével.

A keresztanyámat gyakran hívták lakodalomba főzni, ott aztán hallgathattam zenészeket bőven. A keresztapám meg – ahogy azon a vidéken szokás volt – mindig a Sándor napot, a névnapját ünnepelte meg legjobban, mulatós ember volt, a névnapjára nemcsak vendégeket hívott, hanem muzsikusokat is, szóval már kicsi koromban csodáltam a zenészeket és a hangszereket. 

Fotó: Kleb Attila

Melyiket legjobban?
A tangóharmonikát. Azt valahogy olyan teljesnek éreztem. Tetszett, ahogy zúgott. Már a csigacsináláskor azt csodáltam.

 

Azt hittem, a csiga szaporodik, nem pedig csinálják…

Faluhelyen a lakodalom ételeinek első és egyik legfontosabb eleme a tyúkhúsleves. A hozzá való csigatészta házilag készül, igen bonyolultan, és sok munkával. A lakodalom előtt egy-két nappal már nagy tételben ment a csigacsinálás, sokszor már ahhoz hívtak zenészt, gyakran tangóharmonikást.

 

Gondoltad, hogy jó lenne ilyen hangszeren játszani?

Nem, de nagyon tetszett a zene, és főleg az, hogy közösséget teremtett. Mindenki ismerte a dallamokat, a szövegeket, a muzsikálás nagy összetartó erőnek tűnt nekem. Ünnep volt, de nem feszengős, és még ki sem kellett öltözni hozzá. Olyan közösségi élmény, ami az egész lényedre hat.

 

Mi akartál lenni kicsi korodban?

Hajótervező. 

 

Mondjuk, Földes környéke nem éppen folyókban és tengerekben gazdag vidék…

Tényleg nem. De szerettem fából kishajókat építeni. Egy helyi fiúcska mutatta meg, hogyan kell kishajót készíteni, úgyhogy én is nekiláttam. Fából kifaragtam, drótból hajókorlátot, rongyokból vitorlát eszkábáltam rá, aztán kivittem a falu szélén található vályogvető gödrökhöz, amelyek tele voltak vízzel, és ott úsztattam őket.

 

Hol ültél először igazi hajóban?

A Vidámparkban.

 

Viccelsz.

Nem viccelek.

 

Egyre furább ez a történet…

Pedig így volt. Valami körhintaféle volt, hajók mentek körbe, körbe, én meg beleültem az egyikbe, és néhány kör után elszédültem.

 

Amúgy jó kézügyességed volt?

Mondhatni. Egyszer találtam a nagyszüleim padlásán egy lerongyolódott citerát, és annak mintájára csináltam én is egyet.

 

A boldog gyerekkor Pesten folytatódott.

Visszajöttem Pestre, és amikor már együtt laktam a szüleimmel, sokat jártunk Zeneakadémiára, Operába, operettet is hallgattunk, de az volt a legérdekesebb, amikor hétvégente elmentünk a Nyugati pályaudvar épületében található restibe, ami ma egy McDonald’s, szóval elmentünk oda, ebédeltünk, és hallgattuk Kozák Gábor József népi zenekarát. 

 

Ez volt a csúcs?

Nekem ez. Komoly zenekar volt, nagy létszámú és inkább már szalonzenekar. El szoktam mesélni, hogy az egyik zenész egyszer azt mondta anyáméknak, hogy lát bennem érdeklődést, kellene, hogy zenét tanuljak. Én is akartam különben. Volt egy NDK-ban gyártott, olcsó, hathúros bendzsóm. Azon kezdtem gyakorolgatni, szóval egy idő után már inkább zenész akartam lenni.

 

De apukád nem akarta, hogy az legyél.

Nem. Azt mondta, előbb tanuljak egy rendes szakmát, aztán majd később eldönthetem, hogy mit akarok. Így kerültem a Kossuth Lajos Gépipari Technikumba. Nem esett nehezemre oda járni, mert még mindig bennem volt a hajótervezés iránti vágy is, és azt gondoltam, ez közelebb sodorhat hozzá. 

 

A zene tehát hátrébb szorult.

Nem teljesen, mert volt egy osztálytársam, bizonyos Nagy Laci, amúgy csepeli munkásgyerek – őt is szoktam emlegetni –, aki jazzt hallgatott, amit én is érdekesnek találtam. Tőle hallottam a Petőfi Sándor utcai jazzklubról, ő mesélte, hogy a rádióban van jazzműsor, Kiss Imre vezeti. Na, meg is hallgattam egyszer, éppen Johnny Griffin játszott. Egy 1973-as felvétel volt, az I’ll Remember April című számot adták elő Dizzy Gillespie-vel. Elájultam, és azt mondtam: „Mihály, akkor ez lesz! Nem hajótervezés, nem bendzsó. Szaxofon és tenor!”

 

Neked a közbülső lépés, az igényesebb muzsika, a progresszív rockzene teljesen kimaradt? Ezt átlépted?

Nem, én is hallgattam ezeket. Ian Anderson, Ten Years After, Emerson Lake and Palmer meg a többiek nekem is megvoltak. És ezek már a jazzhez is közel vannak. Tőlük már csak egy lépés.

 

Ki hallgatott akkoriban jazzt?

A nyíltszívű, nyitott, fogékony fiatalok. Meg azok a szerencsések, akik találkoztak vele. Egyszer megkérdezték a Griffint, hogy mi a jazz. Azt válaszolta: mágia.

 

Ilyen egyszerű?

Ilyen egyszerű. Ha tizenévesen belebotlasz egy ilyen mágikus megfejtésbe, akkor az magával ragad. És nincs több kérdésed.

 

Hogy a bánatban lehetett a szocializmus idején ennyi jazzklub, zenés szórakozóhely?

A szocializmusban a zenés szórakozóhelyek, főleg a jazzklubok a szabadság szigetei voltak. És azt te is tudod, hogy a szabadságra volt igény…

 

Végül te magad is jazz-zenész lettél, szaxofonos, de azért az első hangszeredhez igencsak romantikus körülmények között jutottál hozzá. Sőt. Annyira meseszerű a történet, hogy amennyiben egy producer egy készülő forgatókönyvben olvassa, biztosan arra kéri a szerzőt, hogy húzza ki, mert ez túl szirupos.

Pedig igaz. Elvégeztem a technikumot, leérettségiztem, elkezdtem érdeklődni, hol lehet szaxofonon tanulni, aztán odamentem édesapámhoz, hogy én betartottam az ígéretemet, szereztem szakmát, elmentem Beloiannisz gyárba dolgozni, úgyhogy vegyünk egy szaxofont. Ötezer forint volt egy ilyen hangszer, ennek a fele volt akkoriban egy havi fizetés. Némi családi vita után belement a dologba. Hitelbe vehettem egy szaxofont, úgy, hogy apámnak volt egy Praktica fényképezőgépe, azt beadta a zaciba, az érte kapott pénz volt az önerő a hitelhez, de kikötötte, hogy a havi részleteket már nekem kell fizetnem, és később a fényképezőgépet is ki kell majd váltanom a spórolt pénzemből. Így lett hangszerem.

 

És hogyan lett tanárod?

Bekopogtattam a Nagymező utcában lévő Walter Gitta Zenei Munkaközösségbe, mondtam, hogy szeretnék megtanulni szaxofonozni, ott ajánlották Kraszna Lászlót, aki egyébként az Állami Hangversenyzenekar első klarinétosa volt. Megadták a címét, elmentem hozzá, elvállalt.

 

Értett ő a jazzhez?

Nem, de alapképzést tudott adni. Később Herrer Pálnál folytattam. Még hangszert sem kellett vinni, csak fúvókát, mert volt ott egy szaxofon, mindenki azon játszott. És elkezdtünk tanulgatni jazz-sztenderdeket, egy év múlva fölvettek a konziba előkészítőre.

 

Már tudtál valamennyire szaxofonozni?

Őszintén? Nem nagyon.  Viszont a konziban fantasztikus dolgok történtek. Például csapatostul jártunk péntekenként Szigeti Péterhez zenét hallgatni. Ő angolt tanított, és volt egy hatalmas, amerikai lemezgyűjteménye, Sonny Rollinsok, Coltrane-ok, Ellingtonok, szinte az összes klasszikus jazz album megvolt neki. 

 

Gondolom, csoda volt.

Az. Minden alkalommal zsúfolásig megtelt a szoba, mindenki cigizett, amúgy pokol volt. De kit érdekelt ez, amikor szólt a jazz? Úgy hallgattuk, mintha egy istentiszteleten lettünk volna. Itt a hagyományokat ittuk magunkba, a Regős tanár úrnál meg az újat.

Fotó: Kleb Attila

Ezt hogyan kell érteni?

Úgy, hogy Regős István zongorista, aki később szaxofonozott is egy nagyon nyitott fickó volt. Gyakran mondta, hogy nemcsak a hagyományos jazz létezik. Ő mutogatta nekünk Keith Jarrett és Paul Motian felvételeit, Chick Corea, Dewey Redman, Archie Shepp vagy Charlie Haden lemezeit, egy világ nyílt ki előttünk. Én pedig minden este jazzklubokban ültem. És Regős István hatására egyre jobban érdekelt a szabadzene is.


A free jazz esetében hogyan tudtad megkülönböztetni, hogy mi jó, mi kamu?

Jó kérdés, ebben eleinte inkább csak az információk segítettek. Részben az, amit arról hallottunk, hogyan kísérletezik, mondjuk Miles Davis a Bitches Brew című lemezen. Milyen erők szabadulnak fel, amikor Archie Shepp a polgárjogi gondolatok jegyében játszik igen erőteljes és szokatlan zenét, és még sorolhatnám. Mi inkább csak a szabadságot éreztük meg benne.


Ki volt a kedvenc?

Szabados. Nem mindig értettem, hogy mit csinál, de nagyon megfogott.


A hetvenes évek közepén-végén már gyülekezett egy zenei-filozófiai kör Szabados György körül.

Igen, és ebbe én is belekerültem. Nem csak zenéltünk, nagyon sokat beszéltünk a politikáról, a közéletről. Szabados egy magyar értelmiségi volt, ő magyar kultúrában, magyar történelemben, magyarságban gondolkodott, míg a többi hazai jazz-zenész inkább a műfaj amerikai vonulatát csodálta. Szabados Györggyel mindenről lehetett beszélni, a Mozgó Világról, a Beszélőről, a Szabad Európa műsorairól, az Írószövetség körüli dolgokról, volt, hogy Hamvas Bélát olvasott fel nekünk. De még az amerikai muzsikáról is tőle tudtuk meg, hogy egyáltalán miről szól. Szerinte sok magyar jazz-zenész csak annyit értett meg belőle, hogy – őt idézem most – „cipcirip, cipcirip”. Ez szólt a dobon vagy a cinen, aztán körülötte improvizációk, ennyi.  


Hogyan gondolkodott Szabados a saját zenéjéről?

Zseniálisnak tartotta. Küldetéstudata volt.  


Ezt sugározta át rátok is?

Bizonyos értelemben. Én nála sokkal kisebb kvalitású embernek és zenésznek érzem magam, de lelki töltésben, és hangszeres elhivatottságban ilyesmit igyekszem közvetíteni. 


Mesélj egy kicsit saját zenekaraidról.

Nagy hatása volt Szabados Gyurinak, én szenvedtem is ettől. Ahogy mondják: a nagy fa árnyékában nem nő semmi. Ő látott bennem valami folytonosságot, azt gondolta, talán én leszek, aki tovább viszi az ő üzeneteit, de egy idő után úgy éreztem, hogy ez az elvárás agyonnyom. Úgyhogy egyszer a Fonóban játszottunk, és a koncert végén tudatosodott bennem, hogy nincs tovább. Elé álltam, és azt mondtam, hogy kiszállok a zenekarából.


Csak így, egyszerűen?

Csak így. Egyszerűen. Nem bírtam tovább. 


Az utad ezt követően a táncházak felé vitt, aztán a zenédben összeépült a jazz és a népzene.

Belekerültem a táncházmozgalomba, annak révén sokat jártam Erdélyben, mesélhetnék rengeteg történetet, de a lényeg, hogy az ottani zenét hallgatva ugyanazt éreztem, mint a jazz esetében: azt hogy ahhoz a zenéhez közöm van, annak a zenének húzása van. Amikor például Gyimesközéplakon hallottam játszani Halmágyi Mihály prímást és a feleségét Halmágyi Gizi nénit gardonozni, akkor ugyanazt a mágiát éreztem, mint amikor jazzt hallgattam.


Vagyis nem okozott zavart a két kultúra találkozása.

Nem, mert a lényegük azonos. A történelmük ugyan nem, de a tökük, a gyökerük ugyanaz. A zene áradása, az, ahogy megteremtik a zene energiáját, ahogy a muzsikusok erre ráülnek, és utaznak vele.


El tudod képzelni, hogy Halmágyi Mihály és Halmágyi Gizi néni mondjuk, Archie Sheppel hangot találjon?

Hasonlóra volt már példa. A Médiawave keretében együtt játszott Big Lucky Joe, egy komoly amerikai blues-zenész és az ugyancsak Gyimesközéplokról érkezett Zerkula János. És vették egymástól az adást, jól játszottak együtt. Szép koncert volt.


Mint ahogy neked is hangot kellett találnod a nagy amerikai vagy nyugati jazz-sztárokkal. Például sokat játszottál Archie Sheppel.

Ő nagyon becsüli a saját kultúráját, és bár egyáltalán nem volt nagyképű, azért kicsit jelezte, hogy amióta elterjedt a repülő, az ő zenéjük is elterjedt a világban. Úgyhogy szerinte ennél jobb, ha mindenki megteremti a saját világát.  


Márpedig neked ilyen van.

Éppen ezért volt fontos a Szabadossal való találkozás, mert ő sem akart utánozni senkit, ő is megteremtette a saját világát, erre tanított minket is. És amikor kiálltam zenélni a Sheppel, nem azt éreztem, hogy én egy macskajancsi vagyok, hanem azt, hogy ez egy nagyon nemes történet, hogy két kultúrából érkezve együtt zenélünk. 


A Kisörspusztán lévő házadban megfordult néhány nagy sztár. Archie Shepp is?

Amikor hívtam egy magyarországi koncert után, el kellett utaznia, pedig ő szereti az ilyen őszinte, egyszerű, manipulálatlan közeget. Biztosan eljött volna velünk a porban játszani. Chris Potter például eljött, és játszott azon a találkozón, amit augusztus 20-a környékén szoktunk tartani egy sátorban. Oda az jön, ott az játszik, aki arra téved. De ez már egy harmincéves történet.  


Tavaly nagyon meg lettél ünnepelve a Fonóban. Három díjat is nyertél. A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő Fonó közösségi médiában tartott szavazásán a legjobb koncert kategóriában az Archie Shepp-pel közös 2001-es koncerted kapta az elismerést, a legjobb jazz album pedig a Mozdulatlan utazás című lemezed lett. És még egy életműdíjat is átadtak neked.

Zavarban vagyok ilyenkor. Mert ugyan jól esik, de szerintem sok nagyon jó, akár nálam sokkal jobb zenész is van itt, mégis én kaptam a díjakat.


Tényleg a Mozdulatlan utazás a legjobb lemezed?

Jó lemez, igen. Mert az egy finomított továbblépés volt, amikor kiléptem a Szabados-féle művészkörből. Ezen a lemezen a korábbiakhoz képest árnyaltabb a megszólalás. Szeretem a „Gondolatok a régiekről” című albumot is. Az egy kicsit nyersebb, elementárisabb, de még most is meg lehet hallgatni.


Gyakorolsz még?

Hajaj! 


Azt hittem, olyan vagy, mint a profi teniszezők, akik már csak meccseket játszanak.

Nem, dehogy. Fújok minden nap. Sokat.


Beszéljünk egy kicsit saját hangszeredről, a Fuhunról.

Gyimes fent van a Kárpátokban, az ezeréves határon, és ott létezik egy saját zenekultúra, ahol a hegedű mellett a furulya nagyon fontos hangszer. Megszerettem, elkezdtem tanulni furulyazenét, és gondoltam, hogy a zenekaromban is használnám. A Szép csendesen című lemezünkön használok is furulyákat, de jött az igény, hogy ne csak egy hangsor jelenjen meg, hanem kromatikus legyen. Elkezdtem csinálni egy nagyobb hangszert, billentyűket raktam rá, aminek a hangja hozza az ázsiai világot, de bármit el lehet játszani rajta. Furulya is, nem is. És persze vannak korlátai.


Mit gondolsz az elektronikáról?

Nem utasítom el, de nekem elég az akusztika. 


Pedig az elektronikus hangzás rejt lehetőségeket.

Nem akarok semmi plusz lehetőséget. Én azt szeretem, ha a hangszer úgy szól, ahogy én megfújom. Még a mikrofont sem szeretem.


Van áthidalhatatlan különbség egy amerikai és egy európai szaxofonos között?

Lehetsz itt, Magyarországon is amerikai jazz szaxofonos. Ha valaki csak arra áll rá, nézi az interneten a felvételeket, előbb-utóbb lesz belőle egy amerikai jazz szaxofonos. De nem ez a lényeg.


Hanem?

Az, hogy mennyi mindent integrálsz magadba, és milyen zenei személyiség alakul ki ebből. David Murray mondta egyszer: Találd meg a saját bluesodat. És igaza van. Mert akkor az vagy, aki vagy.


TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Közelgő események