„Apám felmászott a ringlispíl tetejére, és ott trombitált, mint egy angyal.”
Snétberger Ferenc zenész családból származik. Előbb vendéglőben muzsikáló és gitározást oktató édesapjától leste el a gitártudomány alapjait, majd 13 éves korában a Salgótarjáni Zeneiskolában tanult klasszikus és jazz gitárt. Később a konzervatórium elvégzése után a Trió Stendhal révén lett ismert idehaza, majd saját jogán is ismert lett a nemzetközi zenei életben is. 1988 óta Berlinben él. Előbb Németországban vett részt egy tehetséges, nehéz helyzetben lévő roma gyerekeket felkaroló zeneiskola munkájában, majd 2011-ben, Felsőörsön létrehozta a Snétberger Zenei Tehetség Központot, ahol neves zenészekkel szintén a hátrányos helyzetű, főként roma zenei tehetségeket tanítanak és mentorálnak. Játszott többek között David Friedman, Dhafer Youssef, James Moody, Trilok Gurtu, Pandit Hariprasad Chaurasia, Bobby McFerrin, Richard Bona, Arild Andersen és Paolo Vinaccia partnereként. Pályafutása során végigkoncertezte Európát, fellépett Japánban, Koreában, Indiában, Vietnamban és az USA-ban. Stílusa a roma zene, a flamenco, a klasszikus zene, a jazz és a brazil zene csak rá jellemző, összetéveszthetetlen elegye. Ma már a világ egyik legjobb gitárosa. Pedig lehetett volna mutatványos is.
Ahogy a bevezetőben is olvasható: lehettél volna mutatványos is.
Tulajdonképpen lehettem volna. A nagypapám ugyanis mutatványosként járta a falvakat. Volt ringlispílje, céllövöldéje és artistamutatványokat is tudott. Lovas kocsin mentek mindenhová, édesapám is utazott a kompániával, sőt meg zenélt is velük.
Gitározott?
Kisebb korában még nem gitározott. Felmászott a ringlispíl tetejére, és ott trombitált. Mint egy angyal.
Ez nagyon filmszerű.
Az. Kicsit olyan is volt az életük, mint a La strada című filmben látható szereplőké. Ismered ez a filmet? Anthony Quinn játszott benne.
Ismerem, és igen: tényleg olyan lehetett a nagyapád és édesapád élete, mint Zampanóé és Gelsomináé volt. Kemény, de nagyon emberi. Amúgy te is szereted a cirkuszt?
Szerettem persze. Kicsi koromban, amikor jöttek Salgótarjánba a nagyobb vándorcirkuszok, mindig rohantunk segíteni napközben, hogy este ingyen beengedjenek az előadásra. És nem csak a produkciók tetszettek, hanem a zenekar is. Volt hangulata annak, amit játszottak, és a zenészek nagyon jól kifejezték az akcentusokat is. A muzsika is jelezte, amikor veszélyes volt a mutatvány, vagy vicces…
Apukád eleinte csak trombitált?
Hárfázott is.
Azért az különleges.
A szintóknál nem. Lehet, hogy meglepő, de nálunk ez megszokott hangszer.
A filmszerű emlékek egyébként sem ritkák a gyerekkorodból. Egyszer meséltél Balázs János naiv cigány festőről, az ő élete is olyasmi volt.
Balázs János bácsi a salgótarjáni cigánytelepen a nagyanyám mellett lakott. Majdnem mindig a nagyanyám főzött neki. Szerettem hozzá járni én is. Arra emlékszem, hogy eszméletlen mennyiségű macska volt nála, és amikor festett, állandóan ült egy macska a vállán vagy a fején. Egyébként mindenre festett: papírra, deszkára, teknőre, vagy kifeszített vászoningre. Szegényen élt, de a lelke gazdag volt. Nagyon szép színekkel dolgozott. Gyönyörűen festett, még külföldiek is jöttek megnézni őt. Amikor a telepet bontani kezdték, azt mondta, ő nem megy el onnan. Nem is ment. Amikor eltűnt a telep, ő is meghalt.
Téged a muzsikán kívül nem fogott meg egyéb művészet? Nem akartál artista lenni? Vagy festő?
Engem később a fényképezés kezdett érdekelni. A mai napig is szeretem. Vannak jó gépeim, és sokat fényképezek. De gyerekkoromban nálunk a muzsika volt a legfontosabb.
A ti családotokban a gitározás amolyan szent dolog volt?
Az. Nagyon sok interjúban elmeséltem már, hogy egyetlen gitárunk volt, apám azon játszott egy helyi vendéglőben, meg azon tanított, utána azon gyakorolt a két bátyám, és nekem ki kellett várnom a soromat, hogy én is kézbe vehessem. Nekünk úgy voltak csak gitárjaink, hogy újságokból kivágtuk azok képét, és kiragasztottuk a falra, hogy álmodozva nézegessük.
Apukád sokat tanított téged?
Nem nagyon. Ő nem sokat magyarázott. Inkább játszott. Mindig azt mondta: „Nyisd ki a füled, és figyeld a kezemet!” De hiába, mert nem tudtam olyan gyorsan játszani, mint ő, nem nyúltak úgy szét az ujjaim, és a húroktól fájtak is. De azért figyeltem, mit mond a tanítványainak, és próbáltam megcsinálni azokat én is.
Gitáros akartál lenni?
Csak gitáros. Ahol laktunk, a lépcsőháznak nagyon jó volt az akusztikája, ott gyakoroltam mindig. A szomszéd állandóan őrjöngött, hogy hagyjam már abba. Ordított meg leöntött vízzel.
Eleinte mégiscsak gyárban dolgoztál.
Dolgoztam a Salgótarjáni Üveggyárban az üvegfúvóknál, meg szöget pakoltam az acélgyárban, de csak azért, hogy vehessek magamnak gitárt. Mondom, csak az érdekelt. Ezért végeztem el a Salgótarjáni Zeneiskolát is, ahol Balsányi Mátyás tanított gitározni.
Ő jól játszott?
Fuvolán jól játszott. Amúgy gitározni nem is tudott.
Most azt hiszem elveszítettem a fonalat…
Nem veszítetted el, tényleg egy fuvolista tanított eleinte gitározni. Gitározni ugyan nem tudott, de tanítani nagyon. Kedves ember volt, jó tanácsokat adott, elénekelte és elmagyarázta a dolgokat. Érezte, hogy kinek mit kell tanítania, nála ismertem meg a kottát. Ő javasolta, hogy olvassam el a nagy zeneszerzők életrajzát, mert ha az ember jobban megismeri például Bachot, akkor azt is tudja, miért pont olyan a zenéje, amilyen.
Megérte a sok gyakorlás, mert a legendák szerint ennek eredményeképpen fedezett fel Babos Gyula.
Igen, már játszogattam itt-ott, amikor a Fészek klubban volt egy gitárkiállítás, és ott próbálgattam egy csodálatos Gibsont, ezt hallotta meg a Babos Gyula, aki azt kérdezte, nem akarok-e jelentkezni a konzervatóriumba az éppen induló gitárszakra.
Szerintem nem haboztál sokat.
Persze, hogy nem! Nekem ezzel nyílt ki a világ. Egy új élet kezdődött. Jó zenészekkel jöttem össze, megtanultuk azt is, hogyan kell együtt muzsikálni.
Életed első igazi nagy durranása a Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal alakított Trio Stendhal volt.
Igen, mert más volt, mint az addigi zenék. Eszméletlen sikeres volt itthon, mindenhol telt házak előtt játszottunk. Magyarországon furcsa volt az összeállítás is: akusztikus gitár, szoprán szaxofon, ütőhangszerek…
Apukád nagyon büszke volt a sikereidre?
Hú, borzasztóan örült! Bár ő ezt nem tudta igazán kifejezni ezt, nem sokat dicsért, de láttam a szemén, hogy büszke.
Mit szólt, amikor először látott komoly helyen játszani?
Eljött a Zeneakadémiára, amikor ott mutattam be az 1995-ben, a roma holokauszt ötvenedik évfordulójának emlékére, gitárra és nagyzenekarra komponált In Memory of My People című anyagomat, amit egy nagymamám által gyakran énekelt dallam ihletett. Apám a koncert előtt nagyon ideges volt, ki-be mászkált a teremből, aztán amikor a szünetben bejött az öltözőbe, azt kérdeztem tőle: „Na, hogy tetszik, milyen?” Mire ő nézett egy kicsit, és annyit mondott: „A H húrod egy kicsit alacsony”…
Gondolom, nem csak a sikereidet csodálta, de a hangszereidet is.
Nem sokkal a halála előtt egyszer kint volt nálam Berlinben, és a hangszereimet látva teljesen kész volt. Pláne, hogy akkor már készültek olyan gitárok, amik az én nevemet viselték. Játszott rajtuk, és erről készítettem is egy felvételt. Tudtam, hogy rögzítenem kell, mert már nem leszünk sokáig együtt. Szép és szomorú percek voltak ezek.
Hogyan kerültél Berlinbe?
Lakatos Tóni helyett mentem ki az NDK-ba. Amikor Tóni megbetegedett, hat koncerten helyettesítettem őt. Ott ismertem meg a feleségemet is, akivel előbb Magyarországon éltünk, aztán 1988-ban disszidáltunk Berlinbe.
Miért?
Egy fesztiválon játszottam ott, eredetileg csak egy hétre mentem. Viszont el voltam ragadtatva ettől a toleráns, multikulti, barátságos és nagyon nyitott várostól. Ott jobbak voltak a lehetőségek. Itthon minden bizonytalan volt, és kevés volt a pénz is. Nem a gazdagsághoz. A megélhetéshez. Itt nem fizetik meg az értéket, és nem is nagyon becsülik meg. Akkoriban az Országos Rendező Iroda, az ORI döntötte el, hogy ki menjen külföldre. Megesett, hogy kaptam külföldi meghívást, de az ORI nem engedélyezte a kiutazásomat.
Berlinben aztán beindult a karriered is. Később olyan világsztárokkal játszottál, mint James Moody, Trilok Gurtu, Markus Stockhausen, Dhaffer Youssef, Richard Bona vagy Bobby McFerrin, Arild Andersen, Paolo Vinaccia.
Hát igen. Lassan, de beindult. Ha itt maradok, biztosan kevesebb nagy zenésszel sodor össze az élet.
Az biztos, hogy az igényes zenéről hasonlóan gondolkodtok. De általában miről beszélgettek az öltözőben?
Családról, a világról, legkevesebbet a zenéről. Emlékszem Zürichben egyszer ültünk a Bobby McFerrinnel a színpad mögött, és mindenféléről beszélgettünk, egyebek mellett arról, hogy mindkettőnk életében milyen fontos az édesapánk szerepe. Eredetileg úgy volt, hogy csak két számban játszom vendégként, de Bobby arra kért, hogy mivel hosszú turnéja utolsó állomása volt ez, és már nagyon fáradt, játsszuk végig a koncertet együtt. Csakhogy a műsor többi részét még nem beszéltük meg. Közeledett a fellépés, ezért megkérdeztem, hogy mit fogunk játszani. Azt mondja, nem tudom, és dumáltunk tovább. Jött a színpadmester, hogy két perc, aztán jött, hogy egy perc, kezdődik. De Bobby nem volt ideges. Miközben mentünk fel a színpadra azt mondta: „Indíts valamit, és jó lesz, meglátod.” Jó lett.
Nem csak világ legjobb zenészeivel játszottál, de a világ legjobb kiadóihoz is tartoztál. Előbb az ENJA zenésze voltál, most az ECM-nél kötöttél ki.
Ez volt az álmom mindig. Az ECM producere Manfred Eicher nagyon ért a zenéhez, ami nem csoda, hiszen klasszikus bőgős volt. Sokat foglalkozik az anyagokkal és nagyon jó ötletei vannak. Már két lemezt adtak ki velem, az egyik a 2016-ban, a budapesti Zeneakadémián tartott koncert anyagából szerkesztett In Concert című szólólemez, a másik 2017-ben jelent meg, az a címe, hogy Titok. A svéd bőgőssel Anders Jorminnal és Joey Baron amerikai dobossal játszom rajta. Szerintem ez most nagyon jó összeállítás. Rövidesen jön a harmadik album is.
Egyszerű összehangolnotok a munkát?
Nagyon nem egyszerű. Olyanokat kell kérdeznem például Joey-től, hogy 2022-ben mikor ér rá…
Kivel muzsikálnál még szívesen?
Már régóta szeretnék duóban játszani az argentin bandeonossal, Dino Saluzzival, és ha Joni Mitchell felkérne arra, hogy kísérjem, érte elmennék a világ végére is. És mondok még két gitárost is, ők már nem élnek, de velük is szívesen játszottam volna együtt. Az egyik Ted Green, a másik Lenny Breau. Hihetetlen gitárosok. Megéri utánuk nézni az interneten vagy a lemezboltokban.
Hogy élsz? Mennyit játszol havonta?
Mikor hogy. Főleg nagyobb helyeken lépek fel, de nagyon megszerettem a templomokat is. Jó az akusztikájuk. Egyre többször hívnak Németországban templomokba is játszani.
Még mindig éjjel-nappal gyakorolsz?
Már nem. A december például olyan sűrű volt, hogy két hétig nem is vettem a kezembe a hangszert.
Mi a helyzet a rólad elnevezett gitárokkal?
Aki készítette, fiatalon meghalt. Készült a jazz gitárokból azt hiszem százhúsz, mind elkelt. A klasszikus gitárokból sem maradt egy sem. Nekem mindegyikből van néhány, de ha ezek tönkremennek, nem tudom mi lesz. A gitár nem olyan, mint a hegedű. Nem jobb lesz az évek alatt, hanem rosszabb.
Mennyibe kerül egy profi gitár?
Annyiba, mint egy autó. Azért vannak nagyon jó gitárok kevesebb pénzért is.
A fiaddal miért nem játszol együtt?
Néha szoktunk. De ritkán, mert az én zeném, az én világom más. Toni dobol, tanít nálam az iskolában, és játssza a saját muzsikáját.
Ha már az iskolánál tartunk, a Snétberger Zenei Tehetség Központ most lesz tíz éves. Egyenesbe jöttek a dolgok?
Amikor elkezdődött, akkor nagyon nehéz volt. Hét évig nem is csináltam lemezt, csak az iskolával foglalkoztam. Nagyon sok időm ment rá, rengeteget kellet küzdeni, hogy talpon maradjunk, de megérte.
Hány tanítvány volt a tíz év alatt?
Több száz.
Hányról tudod, hogy mi lett a sorsa?
Szinte mindegyikről. A kapcsolat nem szakad meg. A legtöbben visszajárnak, segítenek nekünk, van, aki már tanít is nálunk. A legjobbakkal meg megyünk koncertezni, néha még külföldre is.
Tervek?
Szeretnék új zenéket szerezni, koncertezni, és vinni tovább az alapítványunkat is, amellyel keressük a külföldi kapcsolatokat. A zenének az a lényege, hogy ki kell nyílni!
Hogyan kapcsolódsz ki?
Imádom a filmeket, minden nap megnézek egyet. Szeretek a bolhapiacra járni, tetszenek a filléres régiségek. És nagy szenvedélyem a főzés. Egy Enzo Carpentieri nevű olasz dobosnál laktam egy ideig Padovában, az édesapjának étterme van, és Enzo is fantasztikusan főzött. Jártunk bevásárolni a padovai piacra, hatalmas élmény volt. Olasz kajákban azt hiszem, jó vagyok.
Mennyire jó?
Egyszer a feleségemet megkérdezték, hogyan főzök, mire ő azt válaszolta: „Úgy főz, ahogy gitározik.” Na, most akkor lehet, hogy talán nem olyan rosszul teszem a dolgomat a konyhában sem.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
