Húros ember

Egy padláson talált, poros gitár volt az első hangszere, ma már a Zeneakadémián oktatja a jazzgitárosokat. Triójának most jelent meg legújabb lemeze, de az alábbi beszélgetésben szó esik arról is: tudja-e Gyémánt Bálint, hogy hány banánnal gitározik jobban vagy gyengébben, mint a külföldi sztárok, mit köszönhet Eric Claptonnak, mit mondott Babos Gyula a tanítványairól, valamint mi közös a zenészekben és a planktonokban.

Rólad szóló írásokban olvasható, hogy tizenhárom éves korodban ragadtál gitárt. Az emberek többsége tizenhárom éves korában nem ragad gitárt. Aki ezt megteszi, mégis miért?

Édesapám építészettel foglalkozik, talán virágkötészettel foglalkozó édesanyámnak volt némi köze a zenéhez, ő a Magyar Rádió gyermekkórusában énekelt, de a zenei hátterem mindössze ennyi. Nekem viszont nagyon tetszett a gitár, mint hangszer, mint egy szépséges tárgy, és meghatározó élmény volt Eric Clapton: From The Cradle című lemeze. Teljesen lenyűgözött a művészet csodája is: hogy a zene milyen erős érzéseket vált ki az emberekből.

Miközben ez a csoda rengeteg gyakorlás, küzdelem végeredménye, hogy úgy mondjam: a művészetcsinálás nem mindig méznyalás…

Amikor az említett Clapton-lemezt bemutatták, vetítettek egy filmet az HBO csatornán arról, hogyan készült az album. A zenekar a felvétel előtt egy hétig próbált egy színházteremben, ahol kivették a székeket, helyettük voltak catering-asztalok meg csocsó; engem nagyon megfogott, hogy valakinek az a munkája, hogy gitározik, próbál, zenél.

Ma már egy gitárosnak (akárcsak valamennyi zenésznek) jócskán kibővült ez a munka.

Igaz. Komoly kötéltánc életben tartani egy zenekart vagy egy produkciót. Érteni kell a grafikus munkájához, meg a közösségi média világához, kicsit hangszerelő is vagy, meg producer, meg marketinges, meg ki tudja, még mi minden. Régen elég volt, ha kitűnően gitároztál. Ráadásul én már talán öreg vagyok a közösségi platformokhoz, és nem tudom magam hat másodpercben kifejezni. Merthogy állítólag ennyi idő van arra, hogy közöld a mondanivalódat, azon a platformon ennyi ideig tart a figyelem. És ennyi ideig hallgatsz bele egy zeneszámba is, ha nem ragad meg, tovább lépsz.

Régen a zenehallgatás mintha nem lett volna ilyen kapkodós.

Régen a zenehallgatás élményéért meg kellett küzdeni. A bakelitet ki kellett venni a tokból, meg kellett tisztítani, be kellett kapcsolni a lemezjátszót, leereszteni a kart, és lehet, hogy az első hat másodperc nem tetszett, de nem léptél tovább. Nekem tetszik, hogy a vinyl a reneszánszát éli, új triólemezünk is ezen a hanghordozón jelent meg. Persze nem olyan példányszámban, mint az régen megszokott volt. De általánosságban is megviseli a zenei életet mindaz, ahogy átalakult a zenei piac, és néhány euróért a megjelenik a mobiltelefonomon a világ összes zenéje.

Ki gondolta volna, hogy a CD is elavult lesz egyszer…

Holott semmivel sem olcsóbb egy lemezanyagot felvenni, ha az csak a világhálón hallható. Mi ugyanúgy elkészítjük a lemezt, ami most kikerül a zenemegosztó csatornákra, és így-úgy részesülünk a hallgatottság miatt keletkezett bevételből. Persze messze nem úgy, mint amikor különféle hanghordozókon jelentünk meg. És igaza van Gőz Lászlónak, a BMC vezetőjének, aki azt mondta, hogy a CD ma már nem elsősorban kereskedelmi termék, hanem afféle névjegykártya. Mondjuk, elég drága névjegykártya…

Akkor tehát aggódjunk a zene jövője miatt?

Nem kell aggódni, mert a művészet olyan, mint a planktonok az óceánban: mindig lesz. Élni akar, és valahogy utat tör magának.

Vagyis, ha egyszer kihal a bolygónk, és idejönnek az idegen lények, találnak egy elsivatagosodott Földet, két planktont meg néhány zenészt.

Valahogy így lesz, igen.

Miért varázslatos hangszer a gitár?

Egyszerűen csak csodaszép. Gyerekkoromban találtunk a padláson egy héthúros, csavarozott nyakú, orosz, akusztikus gitárt, ami akkoriban valószínűleg minden háztartásban volt. A gitár ár-érték arányban a legolcsóbb hangszer. Viszonylag olcsón lehet használható gitárt vásárolni, és ez is hozzájárul a népszerűségéhez. Nekem több csodálatos mesterhangszerem is van, melyekből rengeteg inspirációt merítek a mai napig.

A csavarozott nyakú, orosz, akusztikus gitáron küzdelmes lehetett tanulni.

Édesapám második felesége tanított rajta néhány akkordot, aztán a XII. kerületi zeneiskolában kezdtem gitározást tanulni, később ez burjánzott tovább. Eleinte klasszikus zenét tanultam, de az elektromos gitár egyre jobban izgatott, így aztán elég hamar a rockzene és a jazz felé fordultam.

Csakhogy az érdeklődést, és a kezdeti lángolást a szürke, gyakorlással teli hétköznapok követik, amint azt fentebb is említettük. Szerettél gyakorolni?

Mindig is szerettem gyakorolni és ha időm engedi most is napi több órát töltök a hangszerrel. Nekem ez egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy meglegyen a fizikális kondíció és a kontroll. Fontos célkitűzésem az is, hogy bármennyire egyszerű dolgokat gyakorlok, a zenei hang minősége a legmagasabb szintű legyen. Mindig csodás zenét próbálok kicsikarni a gitárból, akkor is, ha egy skálát gyakorlok. A muzsikához fűződő igazi vonzalom ismérve az is, ha valaki az ezerszer ismételt gyakorlatokban is a zenét hallja meg. A jazz pedig teljesen elvarázsolt, abban a műfajban nem éreztem korlátokat és kockázatmentességet.

A jazzben tehát mások a lehetőségek, a mélységek és a távlatok.

Igen, lenyűgözött a jazz spontaneitása, lehetőségei, és ezt igazán komolyan akkor éreztem meg, amikor tizenhat éves koromban Juhász Gáborhoz kerültem. Ő csodálatosan játszik, és jól tanít. Érettségiig hozzá jártam a Postás Zeneiskolába, majd két évig a Kőbányai Zenei Stúdióban idősebb Tornóczky Ferenc tanítványa voltam, és ez a két év csak arról szólt, hogy felvegyenek a Zeneművészetire, ahol aztán végképp kinyílt a jazz iránti szenvedélyem. Persze jazzen kívül minden más műfaj is érdekel. Szívesen hallgatok akár klasszikus, akár pop, akár rock zenét a mai napig.

Arra a Zeneművészeti Egyetemre, ahol most te tanítod a gitárosokat.

Tanítok a Debreceni Egyetemen is, de hatalmas megtiszteltetés, hogy most én vagyok a Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének egyik gitártanára. Ahhoz szeretném hozzásegíteni a növendékeket, hogy megtalálják a saját hangjukat a művészetben. Nem katonákat vagy robotokat akarunk kiképezni, hanem önálló gondolattokkal rendelkező művészeket. Babos Gyula mondta mindig, hogy a növényt nem ő teremti meg, ő csak a tapasztalatai és az eszközei birtokában gondozza azokat.

Fura zenekarokban is játszottál. Például Bin-Jipben vagy a Vidámparkban…

Furának semmiképpen sem nevezném őket. A Bin-Jip az egyik legcsodálatosabb zenei utazás volt az életemben, nagyon intenzív, sikerekkel teli időszak volt, jó érzés visszagondolni rá. A Vidámparkba kiváló zenésztársak és barátok ajánlottak be, és igazán sokat tanultam Őz Zsolttól, aki annak az alternatív szcéna egyik meghatározó figurája volt. Én elsősorban zenerajongó vagyok, nem kizárólag jazzrajongó. Olyan zenét játszom, amelyen keresztül kommunikálni tudok az emberekkel. Imádtam a Bin-Jipet, azt az artisztikus popzenét, amit játszottunk. És érdekes kaland volt a Vidámpark is. Mindig az inspiráló közeg és a muzsikus társak a fontosak számomra egy zenei formációban és nem a megfelelési kényszer.

Pedig az egész világ tele van igénycentrikus zenékkel.

Igen. Rengeteg produkció készít zenét úgy, hogy az alkotás elsőszámú célja a felejthetőség. Hogy ne zavarjon vezetés, takarítás, vagy szex közben. Nincs ezzel semmi baj, viszont a mi közönségünk olyan zenét keres, amibe bevonódhat, ami mélyebben megérintheti.

Ennek erős példái a Harcsa Veronikával közös projektjeitek.

Ezekben rengeteg munka van. Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy létrehozzuk azt a közös nyelvet, ami lehetővé teszi, hogy a lehető legszélesebb spektrumon szólaljunk meg duóban. Amikor már rengeteg koncert volt mögöttünk, elmentünk Andalúziába alkotótáborozni. Annyi munkát tettünk bele a közös projektbe, hogy nekem erre még egyszer, másik előadóval már nem lesz lehetőségem. Viszont nem is érzem szükségét, mert Veronikával nagyon jól működünk a színpadon, és sokakat érdekel ez a közös nyelv. Még külföldön is.

Volt olyan gondolatod, hogy külföldre költözöl?

Fél évig éltem Norvégiában, Oslóban ösztöndíjasként, de visszajöttem, mert én szeretek itt élni. És a külföldre költözés sem garancia semmire. A művészetet nem lehet úgy mérni, mint a súlyemelést. Én nem tudom például, hogy hány banánnal gitározok jobban vagy rosszabbul valakinél, akit nagyon becsülnek külföldön. Nem tudom, de nem is érdekel.

Mintha szeretnél kisebb zenei közösségekben játszani.

Mostanában három különösen fontos projekt van az életemben. A trióm, amellyel most készítettünk egy új lemezt Vortex of Silence címmel, ami a német Jazzhaus Records kiadásában jelent meg – egyébként vinylen is. Nyilván nagyon fontosak Harcsa Veronikával közös projektjeink és részt veszek feleségem, Palágyi Ildikó énekes-dalszerző az art-pop, a jazz és az élő elektronika találkozásából születő izgalmas zenei projektjében is. Nagy örömömre, közel ezer jelentkező közül választották be a triómat a közé a tizenhat zenekar közé, amelyek rövidesen bemutatkozhatnak Európa legjelentősebb jazzszakmai eseményén, a brémai Jazzahead programjában. Most tavasszal számos külföldi koncert is áll előttünk. Nagyon várom, hogy megmutathassuk a világ minden táján Szabó Dániel Ferenccel és Bartók Vincével közös, Vortex of Silence című lemezünket, nem csak saját magunk, de talán a magyar jazz képviseletében is.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN