Nem beszélgettetek a zenéről? Nem ő mutatta meg neked, hogy mi az érték?

Néha, mintegy mellékesen odacsúsztatott elém egy-egy lemezt, kazettát, én ezeket meghallgattam, jó néhány tetszett közülük, sőt, a mai napig meghatározó az életemben például Miles Davis, Wayne Shorter, a Weather Report vagy Herbie Hancock… De hosszú ideig a zenéről nem beszélgettünk. Nagyon tiszteltem azt, amit csinált, büszke voltam rá, de zenei tekintetben nem volt aktív viszonyunk.

Pedig magad is zenélni kezdtél.

Hat évesen, az akkori Fürst Sándor utcai zeneiskolában kezdtem klasszikus ütőhangszereken tanulni, eleinte csak hobbi szinten. Aztán hívtak egy szefárd zsidó zenét játszó zenekarba, gyönyörű és izgalmas zenei világba csöppentem. Szerintem fontos nyitottnak lenni, nehezen tudok mit kezdeni a korlátokkal így a műfajok közötti határokkal is. 2005-ben diplomáztam dob szakon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén. Talán doboltam úgy, mint a hazai jazz világában sokan, de persze messze nem úgy, mint a legjobbak. Az ütőhangszerek érdekeltek igazán. Szerencsésen és organikusan alakult a pályám, mindig az történt, aminek történnie kellett, és úgy, ahogy. Mindig szembejött egy olyan lehetőség, ami új kapukat nyitott ki, tágította a zenei perspektívámat. 

Az ember csak kapkodja a fejét, ki mindenkivel muzsikáltál. Palya Bea, Szalóki Ági, Lantos Zoltán, Eötvös Péter, Lukács Miklós, Snétberger Ferenc, Fekete-Kovács Kornél, Palle Mikkelborg, Frank London, Charlie Mariano, Jack DeJohnette, Gerard Presencer, Eivind Aarset, Eric Truffaz és Chris Potter. Írtál színházi- és filmzenéket, ütőhangszeres játékod több mint száz lemezen, köztük négy saját albumon hallható. Volt szólóested és gyermekműsorod… Több jazz zenekar tagja vagy, nemzetközi jazz formációkban játszol. 

Igényem van erre a sokszínűségre, de bizonyos értelemben minden jazz, amit csinálok. Improvizáció, szabadság. Egyáltalán nem bosszant, amikor egy-egy lemezemről azt írják a kritikusok, hogy az nem jazz. Ez ugyanis azt jelzi, hogy – miközben én azt állítom a lemezről, hogy ízig-vérig jazz – valami más színt is megmutat a hallgatóknak, kicsit tágabban értelmezi a műfajt, ez számomra dicséret.

Ma már Magyarországon is sokféle ütőhangszer bukkant fel, és mivel mindegyiken másképpen kell játszani, az ember el sem tudja képzelni, hogyan lehet mindezt megtanulni. Egyáltalán: lehet?

Az emberiség zenei tradícióit nézve talán az ütőhangszerek világa a leggazdagabb, elképesztő mennyiségű hangszer és ritmus létezik szerte a világon. A különböző hangszereken eltérő technikákkal játszunk, hihetetlenül sok eltérő gondolat létezik zenéről és időről, egy ember nem tudja ezt mind megtanulni és megtanítani sem. Egy ütőstanár kapukat tud kinyitni. Azt tudja megmutatni, merre érdemes elindulni, hogy valakinek a játéka gazdagabb és színesebb legyen. Van egy másik út is, amikor egy ütős egy-egy specifikus hagyományra, hangszerre fókuszál, de engem az érdekelt, hogy találom meg a saját hangomat ebben a sokszínű világban. 

Úgy tűnik, téged leginkább a játékosság érdekel a zenében.

Valóban, imádok játszani. De ennek a játéknak véresen komoly szabályai vannak. Például az, amit egyszer egy nagy jazz-zenész mondott, hogy tanulj meg mindent és aztán felejtsd is el. Meg az, hogy a játék csak akkor működik, ha hagyjuk a többieket is játszani. Én a zenében is a demokráciát szeretem a legjobban, amikor egy létező szabályrendszeren belül a legnagyobb szabadságot adjuk meg egymásnak és folyamatosan egymás határait feszegetjük. És persze az ütőhangszeres lét is folyamatos játék, hiszen a mi kezünk alatt bármi hangszerré válhat.

Nincs erre jobb példa, mint az önálló ested, ahol még a testedet is hangszerként használtad, a Jazz játszótér című, gyerekeknek összeállított műsorod, vagy az einschließlich című lemezed, amelyet a bakonyi erdőben vettetek fel zenésztársaiddal.

Ahová én nem is vittem hangszert, rábíztam magam az erdőre és azt használtam, amit ott találtam, faágakat, tobozokat, köveket, magát a földet.

Nem kockázatos ez?

Inkább izgalmas és inspiráló.

Ilyen lelkületű lemezt többen csináltak. Tony Levin basszusgitáros egy elhagyatott cementbánya mélyén, Paul Horn amerikai fuvolás a Taj Mahalban rögzített albumot…

Valóban: csináltak ilyet többen is, de a mi esetünkben volt ez a plusz csavar. Mert azon kívül, hogy a zenei felvétel során az erdőt felhasználtuk, mint kulisszát és mint akusztikai teret, én a lemezfelvétel pillanatáig nem tudtam, mit fogok hangszerként használni. Mert, ahogy azt az előbb mondtam, nekünk, ütőhangszeresként megadatott az a szabadság, hogy bármit meg tudunk hangszerként szólaltatni. És, ha engem ledobnának ejtőernyővel a világ bármely pontján, legyen az elhagyatott kőbánya, esőerdő, nagyváros, lakatlan sziget vagy bármi, rövid keresgélés után biztosan találnék ütőhangszernek alkalmas természeti tárgyat, vagy valamit az épített környezetből.

Ahhoz, hogy ez túlemelkedjen az érdekességen, befogadó zenésztársak is kellenek.

Akikkel az erdei lemezen játszom, Ávéd János, Fenyvesi Márton és Szandai Mátyás ilyenek. Az a gesztus, hogy két kavicson zenélek, vagy száraz faleveleket zörgetek, az ő zenei intelligenciájuk és muzikalitásuk révén kerül a megfelelő zenei közegbe, amitől az én játékom se válik karikatúrává, az ő játékuk pedig új rétegeket nyerhet. Ugyanilyen természetes tartozéka lett a zenei összképnek az is, amikor madarak fütyültek bele a felvételbe, vagy az erdő szólt közbe. 

Jó pár zenekarban játszol. Kell ennyi? Lehet ennyire odaadóan figyelni?

Lehet. Igényem is van arra, hogy sokféle dolgot csináljak. Mindig van saját zenekarom, ezekkel nyilván a saját utamat járom, a többi zenekartól pedig fontos új inspirációt, kihívásokat kapok. Ilyen például a J.D. HIVE, Johannes Dickbauer hegedűs zenekara. Johannes a klasszikus zene világából érkezett, ez érződik szigorúan komponált és hangszerelt darabjain. Andrej Prozorov szaxofonossal és a nagybőgős Judith Ferstl-lel standard jazz-ben gyökerező ám mégiscsak kortárs zenét játszunk. Vagy ott van a Mash trió, ahol Mahan Mirarab gitárossal és Vincent Pongrácz klarinétossal ritmikailag rafinált mikrotonális zenét játszunk. Fontos megemlítenem az elmúlt évek egyik leginspirálóbb találkozását, Golnar Shahyart, aki döbbenetes képességű zenész.

Magyarországhoz mi köt még?
Borbély Misi Polygon triója és apukám zenekara, a Dés László Free Sounds Quartet, amelyben Fenyvesi Marcival és Lukács Mikivel szabadzenét játszunk és amelyet zenei családomnak tekintek. 

Mi a különbség Bécs és Budapest jazz élete között?

Három fontos különbséget látok. Az egyik az, hogy Bécsben nagyobb az átjárás a klasszikus zene és a jazz között, sok az improvizáló kortárs muzsikus. A másik, hogy a kulturális sokféleségnek köszönhetően színesebb a zenei élet is. Óriási ajándék, hogy játszhatok iráni, kurd, török, ukrán, szír zenészekkel. Sokat tanulok tőlük, de nem csak a saját tradíciójukról, ezek a zenészek nem ragadtak bele egy-egy kulturális ketrecbe. Tágabb perspektívából néznek a zenére, nem csak a közös zenélések, de a beszélgetéseink is rendkívül inspirálóak számomra. A harmadik különbség, hogy több pénz van a kultúrára és azon belül a jazzre is. Egy jazz zenész megengedheti magának hogy szelektál, van ideje magával foglalkozni mert nem kell mindent elvállalnia. Nincs folyamatos egzisztenciális szorongás, ami a kreatív energiákra rettentő pusztító hatással tud lenni.

Miben nincs különbség?

Zenei kvalitásban, tudásban, mondanivalóban. A magyar jazz tele van világszínvonalú zenészekkel, akiknek egy olyan országból kellene megmutatniuk magukat a világnak, amelyik egyre inkább bezáródik, a szó minden értelmében. És ez nem csak a kultúrpolitika bűne, hanem a sajtóé is. A művészet és azon belül is a jazz egyre inkább eltűnik a nyilvánosságból, leginkább csak akkor van hírértéke, ha valaki külföldön tud sikert aratni, vagy ha valami politikai vonatkozása van. Nagyon sok a cinikus és indulatos, sértett hang, és úgy tűnik, mintha a nagy művészi teljesítményekről nem lenne érdemes beszámolni. Pedig meggyőződésem, hogy lenne rá igény. Számtalan példát ismerünk arról, hogy a művészetre mekkora szüksége volt az emberiségnek a legválságosabb időszakban, ezen belül a jazz tud valami egészen különlegeset. Meggyőződésem, hogy vannak olyan jazz zenekarok, művészek, amelyek ha sok emberhez jutnának el, a világ sokkal jobb hely lenne. 

A Jazzfest Budapest egy lehetőség erre.

Az. Éppen ezért remélem, hogy a fesztivál kellő hírverést kap, mert ez is egy olyan alkalom, amikor ünnepelni tudjuk ezt a sokszínű, értékes műfajt. Azt hiszem a jazz akkor kaphat új lendületet, amikor felismerjük, hogy ennek a műfajnak az a legnagyobb ereje, hogy nyitott és befogadó. A jazz zenész legfontosabb képessége az, hogy bárhol, bármire le tud csapni, ahol inspirációt sejt, a külső impulzusokat képes a maga nyelvére formálni. Újra meg lehet mutatni, hogy Budapest egy klassz, nyitott város, keltetője friss művészeti kezdeményezésknek. Ez pedig nemcsak a jazznek jó, hanem a magyar kultúrának és végső soron a magyar társadalomnak is. 

TRENCSÉNYI ZOLTÁN