A lélek idegenvezetője

Mogyoró Kornél vállalja, hogy ő igazi zenei kaméleon. Elsősorban a jazz és a világzene az, ami érdekli, de szívesen játszik kortárszenét, popot, rockot, crossovert, játszott már technopartin és színházban, gyerekzenekarban is. Azt mondja, a zene lényege nem a stílus, nem a hangok mennyisége, hanem az, hogy az előadó fel tudja-e emelni magát és a nézőket úgy, hogy tizenöt centivel közelebb kerüljenek Istenhez.

A legendák szerint ötéves korodban kezdtél ütőzni.

Nincs ebben semmi különös. Ötéves korában mindenki ütőzni kezd, csak van, aki úgy marad.

Mikor figyeltél fel arra, hogy úgy maradtál?

Talán tízéves koromban. A bátyám, aki szinte már felnőtt volt, játszott komolyabban ütőhangszereken, és ez engem nagyon inspirált.

A nyolcvanas években honnan lehetett ilyeneket beszerezni?

Apukánk a kecskeméti Alföld Áruházban dolgozott, és annak volt egy hangszerosztálya, ahol az akkoriban erős kubai-magyar szocialista barátság miatt sokféle kubai ütőhangszert lehetett kapni és a Leskowszky hangszermúzeumban is csodálatos hangszerek voltak. Egyébként nála próbáltunk később, mintha valami kincseskamrába szabadultunk volna be. Sokat köszönhetek neki, sok időt töltöttünk ott.

Gondolom, az ütőhangszerekért adtunk cserébe trolibuszt. Szerintem a kubaiak jó üzletet csináltak.

Lehet, de én hálás vagyok, hogy hozzájuthattunk ilyen különleges hangszerekhez. A bátyám, az egyik nyáron fogta a batáit, elment Balatonra zenélni, „kalapozni”, és amikor hazajött egy csomó pénzzel, nekem adott egy kalap aprót, én meg elcsodálkoztam, hogy nahát, nahát, a zenéléssel pénzt is lehet keresni! Ő kezdett tanítgatni, és mindig azzal bíztatott, ha ezt meg azt a ritmust megtanulom, akkor király leszek. Én pedig mindig megtanultam, és neki elhittem, hogy király vagyok. Pláne, mikor tizenkét éves koromban egy fellépésemért már gázsit is kaptam. Ez még jobban inspirált, hogy többet gyakoroljak.

Iskola mellett vagy helyett?

A gimnázium idején az iskola már egyre kevésbé érdekelt. Volt, hogy elindultam tömött hátizsákkal a suliba, de a hátizsákom nem tankönyvekkel meg füzetekkel volt tele, hanem bongóval. Egyre több igazolatlan órám volt, az igazgató be is hívta a szüleimet. Harmadikban megbuktam, örülök, hogy nem rúgtak ki az iskolából.

Hogyan úsztad meg?
Úgy, hogy az új osztályfőnököm sokkal megértőbb volt velem. Zenerajongó volt. Biztatott, hogy járjam a saját utamat. A gimnázium után jelentkeztem hangszerkészítőnek, később otthagytam a hangszerész iskolát, és jelentkeztem a Kőbányai Zeneiskolába. Ott lehetett…volna…ütőhangszert tanulni. Csakhogy rajtam kívül senki sem jelentkezett, így nem indult ütő szak. Egy lehetőség maradt: a dobszak. Viszont nem tudtam dobolni, így két hónap alatt kellett megtanulnom annyira, hogy egyáltalán tudjak felvételizni. Felvettek. Majd három hónap múlva ezt az iskolát is otthagytam. Soha nem találtam a helyem a különféle iskolarendszerekben.

Amikor az ember fiatalon beleszeret az ütőhangszerekbe, akkor milyen zenét hallgat?

Az első lemez, ami nagyon megütött tíz-tizenkét éves korom körül, Billy Cobham Spektrum című anyaga volt, és a Shakti Natural elements című lemeze. Aztán jött a Weather Report, a kubai Irakere, Babatunde Olatunji afrikai őrületei, Allan Holdsworth, Béla Fleck, de hallgattam én mindent: Michael Jacksont, Kalyi Jagot, Sirtost, még török popzenét is.

Honnan voltak ütőhangszereid?

Játszottam a bátyám batáin, kölcsönhangszereken, seprűnyél-tikfán, sörösdoboz shakeren, aztán tizenhat éves koromban apukám meglepett egy pár kongával. Hisztérikus rohamot kaptam, annyira örültem. Ettől kezdve a hátközépig érő hajamhoz afrikai ruhákat vettem fel, afrikai kalapban jártam, kegyetlenül néztem ki.

Első zenekar?

Szimultán. Voltam talán tizenhat. Játszottunk „petróleumlámpásat” meg jazz rockot is. Egy idő után dönteni kellett, hogy ez vagy az. Néhányan az utóbbi mellett maradtunk, ebből lett az Electric Jazz Force, amivel Magyarországon és külföldön is koncerteztünk. Erdei Péter, Zana Zoltán, Tornóczky Ferenc, Kaszás Péter, Papesch Péter volt a zenekar tagja. Még egy lemezünk is megjelent Opposite Forces (2000) címmel.

A szüleid hogyan viselték, kamaszos furcsaságaidat?

A szüleim szigorúak, de nagyon jó fejek. Sokáig nálunk is az volt a mondás, hogy ne zenéljek, inkább válasszak valami rendes foglalkozást. Amikor aztán huszonnégy évesen 2001-ben európai turnén vehettem részt a European Jazz Youth Orchestra-val, amit Európa legjobb fiatal zenészeiből állítanak össze, és közben Presser Gábor zenekarába is bekerültem, anyukám azt mondta, lehet, hogy ennek mégiscsak van értelme.

Játszottál, játszol is mindenféle zenekarban.

Mert engem csak a zene minősége érdekel. Szinte minden műfajban kipróbáltam már magam, a jazztől a metálig, beleértve a kortárs zenét, vagy akár a technot. Játszottam magyar, afrikai, indiai, cigány népzenészekkel, kolumbiai, spanyol zenekarral, a Veronaki (sokkal több, mint) gyerekzenekar ütőse, zenekarvezetője, producere vagyok, valamint zenészként vagy zeneszerzőként színházi produkciókban is részt vettem, és írtam például flamenco betétdalt filmbe. Magam sem értem mindig, hogyan működik nálam ez a sokféleség, de működik. Legújabb produkcióm Petőfi Sándor János Vitézének újraértelmezése Orosz Ákos színművésszel és Tarján Veronika énekesnővel. Most azon dolgozunk, hogy minél több helyen bemutassuk, és most vesszük fel Papesch Péterrel a duó lemezünket.

A sokszínűséged nem gyanús a különböző zenekarokban?

Ezt még nem hallottam, de igazad van: én egy zenei kaméleon vagyok. Volt hét olyan év, hogy évente több mint háromszáz koncerten léptem fel, szinte minden nap más stílusú előadóval, közben tanítottam, évi nyolc-tíz lemezen játszottam. Nekem mindez érdekes, izgalmas is volt, de nagyon megterhelő. Aztán kicsit én is széthullottam, meg az életem is, úgyhogy az utolsó tíz évemet már sokkal tudatosabban és koncentráltabban élem. Nem vállalok el mindent, egyre inkább a saját produkcióimba fektetem az energiát.

A jazznek milyen szerepe van az életedben?

Fontos, mindig is fontos volt. Mikor jazzt játszom, improvizálhatok, amit nagyon szeretek, mondhatom, hogy a lételemem. A közös improvizáció akciókból és reakciókból áll. Megy a zene, játszol. Adsz, de közben kapsz is egy zenei ajánlatot a zenésztársadtól, ami lehet akár teljesen meglepő is. Vajon merre tovább? Egy pillanatod sincs dönteni, de látnod kell előre a láthatatlant, hallani a hallhatatlant. Ha szükséges, akár el kell engedned a saját gondolatodat, és azonnal kapcsolódni a másikhoz. Mindezt a ZENE érdekében.

Mostanában a zene mellett a Jazzfest Budapest kurátoraként is dolgozol.

Igen, Mózes Tamarával közösen állítjuk össze a Mixát Stage programját. Szokatlan hangszerösszeállításokat hívunk fellépni, nagyon izgalmas lesz a Mixát műsora! Úgy tudom, a többi színpadon is komoly felhozatal lesz, a kurátorok kitettek magukért, szerintem a Jazzfest Budapest a jazz igazi ünnepe lesz.

Egyszer egy újságírónak ezt mondtad a munkádról: „“Mikor zenélés közben teljesen eggyé tudsz válni a hangszereddel és a zenésztársaiddal, az olyan, mintha egy kis időre a bejárást kapnál a Nirvánába. Minden megszűnik körülötted, megszűnik a tudatod. Már nem vagy ember, nem vagy hangszer, hang vagy. Zene vagy. Ez Isten ajándéka a bolondoknak.”

Ezt most is így gondolom. Olyan pillanatok ezek, amikor megáll az idő. Egyszer például Belgiumban játszottam, arra emlékszem, hogy egy szóló közben a homlokom közepéről elindult egy izzadtságcsepp, és láttam, ahogy lassan leesik onnan. Mintha ezerszeres lassított felvételt néztem volna. Fogalmam sincs mit játszottam közben, de őrült taps volt utána. Tulajdonképpen számomra egy koncerten nem az a fontos, hogy a zenész milyen gyorsan, hangosan, vagy milyen technikával játszik, hanem az, hogy be tud-e vonni a pillanatba, fel tudja-e emelni a saját maga és a nézők lelkét a koncert idejére úgy, hogy tizenöt centivel közelebb kerüljünk Istenhez. Ez nem technika vagy hangerő kérdése. Ezt egy hanggal, egy akkorddal is meg lehet csinálni. Hatalmas képesség az emberek érzelmeit a muzsika segítségével jó irányba segíteni. Valahogy úgy, mint egy idegenvezető.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN