A meggypiros nápolyi

Miért tudnak együtt játszani a Barcelona focicsapatában fiatalok és idősek? Mi lett volna, ha a
nápolyi sikátorokban nem árulnak piros gitárokat? Hogyan lett a Lázból Kaszakő, és hol a helye a
magyar jazznek a nemzetközi színtéren? Egyebek mellett ezekről is beszélgettünk László Attila
gitárművésszel, a hazai fúziós jazz egyik meghonosítójával, aki tavaly ünnepelte 70. születésnapját.

Milyen volt hetvenkedni?
Furcsa, mert el sem tudtam képzelni, hogy egyszer hetvenéves leszek, aztán felhívott a MÜPA
kulturális szervezője, hogy mit szólnék ahhoz, ha lenne egy hetvenéves jubileumi koncertem a
MÜPÁban. Bár, hozzátette, hogy alig akarja elhinni, hogy máris elértem ezt a kort. Egyébként én sem
könnyen fogtam fel.

A Barcelona focicsapata napról napra bizonyítja, hogy tizenéves éves gyerekek remekül együtt tudnak játszani a náluk idősebb sztárokkal. A jazzben okoz problémát egy zenekaron belül a korkülönbség?
Nem, mert amikor egyszerre lép színpadra egy fiatal és egy idősebb zenész, az az igazság pillanata.
Megmutatja ugyanis, hogy általában nem az életkor számít, hanem az, hogy egy-egy pozícióban ki
hogyan működik, vagy kiben van meg az az életöröm, amely a focipályára vagy a zenei színpadra
emeli. Egyszer megkértek, hogy egyetlen szóban foglaljam össze a jazz lényegét. Azt mondtam:
őszinteség. Márpedig az kortól független.

Több szóban mi a jazz lényege?
Az, hogy real time-ban tudunk zeneileg kommunikálni. Nagyon érdekes „társas beszélgetést”
folytatni egymással, ezt nem érdemes bármiféle hierarchiákkal árnyalni. Az én zeném lényege például szándékom szerint: életkedvet csinálni az embereknek.

Inkább a generációs különbségekre gondoltam. A fiatalok mégiscsak más nyelven beszélnek. Ők például nem szakítanak a barátnőjükkel vagy a barátjukkal, hanem offolják őt…
A jazzben, ahhoz, hogy valaki értelmes módon tudjon megszólalni ezekben a valós idejű társas
beszélgetésekben, a többiekkel azonos nyelvet kell beszélnie. Legyen fiatal, idős, egyszerűen jó
zenész vagy világsztár. Volt alkalmam együtt játszani Randy Breckerrel, Billy Cobhammel, Anthony
Jacksonnal, Bob Mintzerrel, Peter Erskinnel és még több nagy zenésszel, mindannyian bizonyos
szempontból azonos nyelvet beszéltek.

Hogyan lehet erre a nyelvre rátalálni?
Először az igazi zenére vagy az igazi hangszerre kell rátalálni. Én például tizenkét éves koromban,
Olaszországban, egy családi nyaralás során egy szűk, nápolyi sikátor hangszerboltjának kirakatában
találtam rá az igazi hangszeremre. A bátyámmal megpillantottunk egy meggypiros gitárt, és azt
éreztük, hogy az nekünk kell.

Mi fogott meg benne?
Az, hogy meggypiros. Egyszer, sok évtizeddel később csináltattam egy gitárt Medgyesi Tibor hangszerkészítővel, és azt kértem tőle, hogy az a hangszer is legyen meggypiros. Medgyesi… meggypiros… szép, nem?

Szép. Ám, ha az a bizonyos olasz gitár sötétzöld lett volna, ma szegényebbek lennénk egy kitűnő gitárossal.
Valamint, ha nem vállaltuk volna a családdal, hogy egy Skodával, sátorral, gázpalackos főzőkészülékkel, konzervekkel megrakodva utazunk Olaszországba, akkor is így történt volna. Szóval a bátyámmal megpillantottuk ezt a bizonyos gitárt, és a szüleim nem is zárkóztak el attól, hogy
megvegyék nekünk. Ennek egyetlen akadálya volt.

Kitalálom: a pénz.
Igen, az ára. Az volt a választásunk, hogy amennyiben megvesszük a gitárt, akkor Olaszországban
maradunk, életünk hátralévő részében sátorban élünk, és konzerveket eszünk, merthogy nem lett
volna pénzünk hazajönni. Szerencsére akadt ott egy másik, kicsit olcsóbb piros gitár, amit végül
megkaptunk.

A szüleid bizonyára zeneközeli emberek voltak.
Édesanyám tanár volt, matematikát és fizikát tanított, édesapám unitárius lelkészből lett könyvelő.
Mindezek ellenére erősen humán érdeklődésűek voltak, azonkívül édesanyám nagyon szépen
zongorázott, édesapám pedig hegedült. Közük tehát kétségtelenül volt a zenéhez. Talán ezért
tanultam én is nyolc évig hegedülni.

Mígnem megláttad a nápolyi piros gitárt. Miért pont a gitár érdekelt?
Mert akkortájt kezdett terjedni a rockzene, szerettem a Creamet, ahol Eric Clapton gitározott,
szerettem Jimi Hendrix játékát, lenyűgözött aztán Herbie Hancock vagy George Duke, és ezek a zenék valamiféle csomópontokat hoztak létre a muzikalitásomban, zene iránti érdeklődésemben.
Barátaimmal cserélgettük a lemezeket, már fel lehetett venni ezeket magnóra, én pedig teljesen
autodidakta módon kezdtem gitározni.

Mi fogott meg az említett előadókban?
Valami olyan érzést hozott létre bennem a játékuk, amitől akartam még egyszer és még egyszer
hallgatni őket. De hogy miért, azt nem tudom pontosan szóban megfogalmazni. A focimeccset sem
lehet lerajzolni. Azóta is keresem a hasonló zenészóriásokat.

Találtál?
Igen. Például Eric Gales blues gitárost. Fantasztikusan megfogott a játéka. Természetes és
nagyformátumú gitáros-énekes, akinél ugyanazt a hatást érzem, mint az említett zenészeknél.

Hogyan lett mindebből jazz?
Elkezdtek érdekelni a ravaszabb harmóniák, az összetettebb formák, és lassan a jazz felé fordultam.
Miközben a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára jártam, volt egy zenekarunk, a Láz.
Trombita, szaxofon, pozan és ritmusszekció. Egy évig gyakoroltunk egy Római fürdőn található
gyártelep lerobbant portásfülkéjében, még télen a hidegben is. Kabátban, sálban, néha már azon
gondolkodtam, hogyan lehetne kesztyűben gitározni. Chicago-lemezeket tanultunk meg hangról
hangra, született ebből három koncert is. Mindeközben építészhallgatóként a Bercsényi
kollégiumban laktam, akkoriban ez volt a modern és progresszív kulturális irányzatok egyik központja. Szobrászok, képzőművészek rendeztek kiállítást, tartottak előadást, matracokon fekve, gyertyafénynél hallgattuk a Syrius együttest és másokat, hosszan mesélhetném.

Hogyan lett a Lázból Kaszakő?
A fúvósokat elhívták vendéglátózni, én viszont arra gondoltam, nem szeretném ezt a fajta zenét
abbahagyni. Így született meg 1975-ben a Kaszakő, amely harmóniákban, formai, ritmikai
megoldásokban talán már a jazz felé indult, gitár, basszusgitár, fuvola, oboa, fagott, ütőhangszerek.

Az 1977-es Ki Mit Tud?-on második helyezést szereztetek a Kisrákfogó mögött. A szokatlan zene nagy sikert aratott.
Azonnal elkezdtek hívni mindenhova, havi tíz-tizenöt koncertünk lett, és bár megszereztem az építész végzettséget, úgy gondoltam, engem mégiscsak a zene érdekel jobban. A Bartók Béla Konzervatórium Jazztanszakán még nem volt gitárszak, ezért bőgőszakra felvételiztem. Felvettek, aztán amikor lett gitárszak, átmentem oda. Miután elvégeztem, hívott a zenekarába Tomsits Rudolf, aztán hívtak a rádióba stúdiózenésznek, és akkor nagyon érdekes produkciókban is részt vehetettem, játszottuk rádiójátékok hangulatfestő zenéjét, színházi zenét, léptünk fel kitűnő színészekkel. Ezekből is nagyon sokat tanultam.

Később ismét lett Kaszakő.
Immár billentyűs, ritmusszekciós változatban újult meg, majd öt évig működött, utána 1985-ben
megcsináltuk a Lakatos Tónival és a dobos Solti Jánossal a Things nevű jazz-rock zenekart, amellyel
többek között meghonosítottuk itthon a fúziós jazzt. 1992-től tizenöt évig működött állandó
összeállítással a László Attila Band, azóta több zenekarban is játszom Oláh Kálmánnal és másokkal. A most is működő László Attila Fusion Circus például valami olyasmi, mint a Láz volt annak idején.

De esetedben nemcsak a jazzről beszélhetünk, hiszen az igényesebb popzenészek is hívtak
rendszeresen.
Igen, nagyon fontos harmincegy évet töltöttünk Charlie-val, nemrég játszottunk 77. születésnapja
alkalmából egy nagy koncertet a sportcsarnokban, vagy amikor Cserháti Zsuzsa visszatért az ő
lemezét is nagyrészt én csináltam.

1987 óta tanítasz a Zeneakadémián. Nem lehet ezt megunni?
Nem, ez mindig érdekes. A big band foglalkozásokat oktatom. Az elmúlt harminchét év alatt
körülbelül ötszáz növendéket tanítottam a Jazz Tanszéken több éven keresztül. Készítettem big
bandre írt szerzői lemezt is, és nekem ugyancsak fontos az a háromtételes jazzgitárverseny is,
amelyet „Concerto for Jazz Guitar & Chamber Orchestra címmel 2019 nyarán mutattunk be.

Mit gondolsz arról, hogy a digitális világban alaposan megnőttek a hangszerek lehetőségei?
Sok effektem van, alig használok belőlük valamit.

Kizárod a világ változásait?
Nem zárom ki. Tudomásul veszem, hogy az analóg világot felváltotta a digitális világ. De nekem
jobban tetszett, amikor több volt a személyes kapcsolat, és máshogyan telt az idő. Ma már jobban
szelektálok a dolgok, emberek között. Akik figyelnek, időt szánnak rám, és fordítva, akikkel könnyen
megértjük egymást, azok előlépnek egy kicsit, és ilyen dolgokból nagyszerű puzzle-t lehet összerakni.
Ennek részesei a családom tagjai, és a zenében szintén vannak ilyenek. A zenélést csak ezzel a
kölcsönös odafigyeléssel lehet jól művelni, ott nem lehet átugrani a valós időt. Na, én ezekben a
dolgokban igyekszem megtalálni a saját világomat.

Nem zavar, hogy ma már nem elég jól játszani? Marketing nélkül a jót sem könnyű eladni. Lehet, hogy ezért szorul háttérbe a kultúra általában is?
A kulturális előadásokban ma már sokszor lényegesebb a forma, a megjelenés, mint a tartalom.
Lehet, hogy látványosságokkal, meglepő formai megoldásokkal egy-egy koncert vagy színházi előadás jóval eladhatóbb. Én viszont nem tudok lemondani a tartalomról. És most meg fogod kérdezni, hogy mi lesz így a jazzel? A jazz érzékeny, befogadó, megtermékenyítő hatásokkal van más műfajokra, irányzatokra, képes megújulni, és szemben a klasszikus zenével alkalmat ad az azonnali kreatív zenei reakcióra. Mindez segített a műfajnak túlélni a számára nehezebb időszakokat is. Eddig tizenhárom önálló jazz lemezem jelent meg, amelyeken nagyszerű zenésztársaimmal játszunk. És akibe be van épülve a kreatív ritmikus zenélés – most ne is hívjuk jazznek –, az minden körülmények között csinálni fogja. Pláne, ha ennyi impulzust inspirációt kaphat innen-onnan, mint manapság.

Talán az immár rendszeresen jelentkező JazzFest Budapest is tud ebben segíteni.
A JazzFest Budapest szervezője, Kleb Attila eltökélten hisz a minőségben, és olyan fantasztikus
zenészeket hoz Budapestre, akikkel igen jól lehet népszerűsíteni a műfajt. Mikor annak idején először láttam meg, hogy milyen külföldi jazz zenészek jönnek ide a JazzFest keretében, arra gondoltam, itt a szervezésben valakinek nagyon jó ízlése van… Másrészt a hazai jazznek is nagy lendületet ad egy ilyen eseménysorozat. Miközben azt is el kell mondanom, hogy a hazai jazz-zenészek nagyon jók, a klasszikus zenéhez hasonlóan a magyar jazz is be tud és be fog épülni a nemzetközi vérkeringésbe. Sőt. Gyakorlatilag már jó ideje ott is van.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN