„Szeretem zenét” játszunk
Lukács Miklós cimbalmos. Talán jazzt játszik. Talán kortárs zenét. Azt mondja, ez egyáltalán nem fontos. A fontos, ha azt látja, hogy a közönség repül. A zenekarral együtt repül. És ideális esetben nemcsak a Red Bull ad szárnyakat, hanem ő is.
Állítólag nem csupán a családi indíttatás miatt lettél zenész, hanem orvosi tanácsára is.
Gyerekként többször bevertem a fejem, hol pukli nőtt rá, hol betört, de arra emlékszem, hogy sokszor fájt. Egyszer a neurológus azt kérdezte, mikor nem fáj. Azt válaszoltam, hogy amikor apukám gyakorol a cimbalmon, és én hallgatom, na, akkor nem fáj. Mire ő megvonta a vállát: hát akkor tessék cimbalmozni!
Vagyis hamar eldőlt, hogy cimbalmos leszel.
Négyéves koromig a nagymamám nevelt Törökszentmiklóson, én ott születtem. Közben a szüleim a Rajkó művészegyüttesben tanultak Pesten, apukám kollégiumban lakott, anyukám egy pesti rokonánál. Anyukám hegedült, apukám cimbalmozott, pontosabban még ma is cimbalmozik.
Azaz választhattál: hegedű vagy cimbalom.
Igen, és a hegedűt választottam, de esélyem sem volt.
Ügyetlen voltál?
Nem. Balkezes.
Ez baj?
Akkoriban balkezes gyerek nem tanulhatott hegedülni.
Maradt a cimbalom. Nem tűnt ijesztőnek?
Nekem természetesnek tűnt.
Nehéz volt?
Körülbelül száz kiló.
Úgy értem, nehéz volt megtanulni cimbalmozni?
Nem. Gondolj bele, nekem a cimbalom a lakás tartozéka volt, vele kapcsolatban mindent természetesnek éreztem. Egy gyereknek amúgy is minden természetes, négy-ötévesen hatalmas a befogadó és a felfedező képessége. Bárcsak életünk végéig megmaradna ez a képesség bennünk. Egy gyerek emiatt néha azt is tudja, amit különben nem tudhatna.
Ezt hogy érted?
Biztosan láttál már négy-ötéves japán, vagy egyéb nemzetiségű gyereket hegedülni.
Gép.
Nem. A befogadó és a felfedező képessége, valamint a terhelhetősége miatt képes elképesztő produkcióra. Ha ugyanis nem mínusz tizenöt évesen született, akkor biztosan nem volt ideje annyit gyakorolni. Őt ezek a képességek segítették.
Milyen emlékeid vannak apukádról, mint cimbalomtanárról?
Amikor elkezdtem cimbalmozni, borzalmasan leterhelt. Napi hét-nyolc órát gyakoroltam, ott ült mellettem, állandó kapcsolatban volt, folyamatosan konzultált Szakály Ágnessel, a zeneiskolai cimbalomtanárnőmmel, hogyan és mit kell tanulnom… Én meg mindent hirtelen akartam beszippantani, úgyhogy összepasszoltunk. Ő terrorista volt, én meg felfedező.
Terrorista?
Értsd jól. Megnézheted bármelyik befutott sportolót vagy művészt. Mindegyik mellett találsz egy terroristát. Mert a gyerek persze nem érti a végső célt, nem érzi a képességeit. Hozzáteszem: ilyesfajta terroristának lenni nagyon nehéz. A művészetben, sportban a terrorista önfeláldozó. Az életét, az idejét, a saját karrierét áldozza fel. Legyen sportedző, zenetanár vagy szülő.
Milyen körülmények között éltetek Budapesten?
Rossz körülmények között. Amikor a szüleim kaptak egy lakást Angyalföldön, akkor én is feljöttem Törökszentmiklósról, meg a nagymamám is. 1980-81-ben járunk, akkor született az öcsém, és gondold el: egy földszinti, huszonkét négyzetméteres lakásban laktunk öten. Se fürdő, se vécé. Amikor anyukám vagy apukám fürdött, ki kellett mennünk az udvarba.
Szegények voltatok?
Mai szemmel úgy látom, hogy igen. Én nagyon messziről jöttem. Nehéz és rögös volt az út. Ezt most már nagyon sokan imidzsből mondják magukról, ezért se szeretek erről beszélni. Az igazi szegénységről nem lehet beszélni. Akik régóta ismernek, azok tudják, mi van mögöttem. Csak egy példa: amikor apukám bevonult sorkatonának, néha kaptak konzerveket, azok persze a lakásunkban landoltak. Emlékszem, ott álltak a kredencen, sokszor azt ettük, másra nem futotta. Ennyi. Hozzáteszem: apukám a katonaságnál is zenélt. Esténként muzsikus sorkatonaként a Hotel Ifjúságba voltak kirendelve, cigányzenét játszottak.
Állítólag elcsábíthatott volna a foci is.
A Vasas pálya közelében laktunk, néha jártam meccseket nézni. Még edzésekre is kimentem néha. Álmodoztam. Egyébként le is akartak igazolni, azt mondták, jól focizom, tehetséges vagyok. Választanom kellett: foci vagy zene.
Ma is szereted a focit?
Imádom. Ordítok, amikor nézem. A feleségem megőrül tőlem.
Mi a jó a fociban?
A kreativitás és a ritmus, na meg az összhang. A zenében is ezek fontosak.
Te pedig gyakoroltál.
Akkor még nem! Csak hallgattam, ha próbáltak. Sokat és állandóan. Nyolcévesen kezdtem cimbalmozni, de akkor már az Oktogonnál laktunk jobb körülmények között. Az életem attól kezdve nagyon más lett, mint a többi gyereké. Fegyelem, türelem, teljesen más életritmus kezdődött.
Viszont ez meg is hozta az első sikert: megnyerted a Rácz Aladár cimbalomversenyt.
Nem nyertem meg. A serdülő csoportban lettem második. Képzeld el, közvetítette a tévé, és másnap egy csomó ember felismert az utcán. Mindenki mosolygott, dicsért, én meg örültem.
Ez biztosan nagy lendületet adott.
Az adott nagy lendületet, hogy ezt követően, gyerekként sok koncerten felléptem. Például Lendvay Kamilló zeneszerző ajánlásra eljutottam Brüsszelbe egy UNICEF gálára. Jól éreztem magam, de azt nem fogtam fel, hogy ez mekkora dolog. Akkor talán 12- 13 éves lehettem. Nekem olyan volt, mint egy karácsonyi koncert a zeneiskolában. Nem tettek rám felelősséget, de az ezerötszáz fős közönségből amúgy sem láttam semmit a reflektoroktól.
Olvastam, hogy később Iron Maiden rajongó is voltál.
Így igaz, az is voltam.
Nem tudlak elképzelni hosszú hajjal, Iron Maiden-pólóban.
Pólóm volt, hosszú hajam nem. Ezek csak külsőségek, a marketing és az imázs részei. A zenét hallgattam, nem ezeket néztem. Az Iron Maidennek volt egy közönségbázisa.
Miért szerettétek?
Azért imádtuk ezt a zenekart, mert kicsit dühöngtek, kicsit ellenkeztek a világgal, látszólag semmilyen szabály nem érdekelte őket, mint az ilyen stílust játszó együtteseket általában. De azért amikor hazamentek, ők is normál emberekké váltak. Olvastak irodalmat, hallgattak Beethovent, Bachot vagy Simon and Garfunkelt. Ők is ezekből táplálkoztak. Nem véletlen, hogy az Iron Maiden egyik számának a basszusmenete pontosan megegyezik az egyik Bach-darab basszusmenetével. Napi öt-hat órát le voltam terhelve a cimbalomtanulással, úgyhogy valahol ki kellett eresztenem a gőzt.
És te kieresztetted.
Ki. Nincs ebben semmi különös. Közben tízéves korom óta rajongtam Oscar Petersonért is. Amikor először hallottam a tévében, fantasztikus élmény volt. Éreztem, hogy üt. Akkoriban valahogy magamtól jöttem rá arra, hogy ne stílus szerint válogassak a zenék közül, hanem a kvalitást figyeljem és azt, hogy mi érint meg.
Ehhez adjuk hozzá, hogy tizenöt-tizenhat évesen már Kurtág György zenéjét is játszottad.
Minél hamarabb kerül személyes kapcsolatba az ember ilyen nagy tudású tanítókkal, művészekkel, „látó emberekkel”, annál hamarabb megtanulja a zenét látni. Értsd szó szerint. Gyuri bácsi mondott olyanokat, hogy ez itt kék, vagy barna. Kontúrokat és árnyalatokat keresett a zenében. Addig számomra nem ismert gondolkodást, látást adott. Hang… színeket… Figyeld meg, a festészet és a zene mennyi közös szót használ. Előtte nem így gondolkoztam. Tőle tanultam meg először ezt a hozzáállást, amit azóta is szem előtt tartok.
Jött a diploma, és te vártad, hogy megcsörrenjen a telefon: Lukács úr, volna itt egy fellépés…
De nem csörrent. Vártam, hogy tovább folytatódjon az a tendencia, ami az előző életperiódusomat jellemezte. Vártam a telefonokat, de nem jöttek. Amíg iskolába jársz, védett vagy. Aztán magadra maradsz, de nagyon. Korábban mindig készültünk valamire. Egyik tanév követte a másikat, láttuk a dolgunkat előre.
Te is magadra maradtál.
Ha valaki legalább két évvel a tanulmányai befejezése előtt nem kezd el azon gondolkodni és dolgozni, hogy hogyan tovább, az elveszhet. Se zenekarban nem lesz helye, se fellépése nem lesz, úgyhogy lehet próbajátékokra menni, ahol kiderül, hogy bár jól játszol, de nagyon sokan játszanak pont ugyanolyan jól. Ezen kívül nagy hiba, hogy szólistának nevelik az embereket mentalitásban és repertoárban is, miközben nagyon kevés muzsikusból lesz szólista. Szóval huszonkét évesen baromi rossz, amikor valakire rászakad a csend.
Mit lehet tenni ilyenkor?
Az ember először elkeseredik, hibáztatja a hangszerét, tanárait, magát, a szüleit, az egész világot. Viszont itt dől el, hogy ki alkalmas a zenei pályára. Mert aki nem alkalmas, abból lesz a megkeseredett hobbizenész, mert egy ponton feladja, kitanul egy másik szakmát, aztán egész életében fájó pont lesz neki, hogy mennyi időt szánt az életéből a zenetanulásra, mert mindenki azt mondta, hogy ő milyen jó. Aztán van a másik, aki elkezd koncertekre járni, ismerkedni, utakat keresni vagy utat törni, és újraépíti magát. Elszánt. Megy neki a falnak.
Te nem a falnak mentél, hanem bárzenésznek. Nem volt kínos?
Volt ennek praktikus oka is: el kellett tartani a családot. Amúgy meg apukám vendéglátózott, tehát én ismertem ezt a világot. Pontosan tudtam, hogy ez nem a pokol, sőt. Rengeteget lehet tanulni. Például alkalmazkodóképességet… alázatot… azt, hogy nem rólam szól az este… nem körülöttem forog a világ. Helyre teszi az embert. Én a klasszikus zenészeket elküldeném egy-két évre vendéglátózni.
A legendák szerint a Balogh Kálmán segített neked, hogy lépj egy nagyot előre.
Ő a pályám elején nagyon sokat segített valóban. Sok helyre beajánlott, ha egy fellépést nem tudott elvállalni, akkor elküldött maga helyett. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Borbély Mihály révén bekerültél az etnojazz világába is. Mit jelentett ez neked?
Őszintén? Azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy etnojazz. Annyit tudtam, hogy Misit hallottam már előtte különböző formációkban játszani, és éreztem, hogy sokat tanulhatok tőle. Ez az érzésem később beigazolódott. Eleinte Balogh Kálmánt helyettesítettem, de érdekelt ez a dolog, talán éreztem is egy idő után, hogy van helyem benne, mert hívtak a későbbiekben is.
Aztán átvitorláztál a jazz vizeire is, ahol óriási „hajóskapitányokkal” kerültél munkakapcsolatba. Archie Shepp, Charles Lloyd, Steve Coleman…
Volt, akivel összehoztak, volt, aki kimondottan engem választott egy turnéra vagy egy-egy koncertre. Steve Colman, Charles Lloyd vagy Uri Cain például engem választott. Jelenleg rengeteg, úgynevezett sztármuzsikussal játszom.
Saját zenekarod, a Lukács Miklós Quintet is nagyon népszerű lett. Milyen zenét játszottatok?
„Szeretem zenét.” Mindig azt a zenét játszom, ami aktuálisan izgat és érdekel. Amikor a quintetemet összehoztam, akkor a poliritmika, a ritmikai modulációk érdekeltek, mert ezekről nemhogy tanulni, de még hallani se nagyon hallottam azon a szinten. Csatlakozott hozzánk Szalai Péter tablás, akitől nagyon sokat tanultunk erről a világról. Nem is próbák voltak azok, hanem tanórák. A nézők meg érezték a koncerteken, hogy az ütőhangszeres Dés Andrással, a szaxofonos Bacsó Kristóffal, a bőgős Szandai Mátyással és az indiai ütőhangszereken játszó Szalai Péterrel nagyon szeretjük azt, amit csinálunk. És ami a legfontosabb, hiszünk benne.
Baló István dobossal és Orbán György bőgőssel jött a Cimbiózis.
A trió 2013 -ban alakult meg. Természetesen a zene egészen más, mint az előző quintetnél. Teljesen máshogy játszunk, gondolkozunk. A témák néha épp csak le vannak írva. Jelzések, jelképek és térképek vannak, mégis mindenki megtalálta a közös utat.
És eléd kanyargott egy másik út is: a színház.
Elém már annyi minden kanyarodott, de a színházhoz kapcsolódó feladatokat mindig is szerettem. 2000-ben Márta Istvánnal dolgoztam az Új Színházban, utána Galkó Balázs ajánlott a Krétakörösöknek, és ott megint érdekes tapasztalatokat szereztem. Majd jött a Vígszínház felkérése a Romlás című darabhoz, amit Szikora János rendezett. További filmzenék, színházi zenék… Mácsai Pállal a Radnóti est kapcsán találkoztunk, ahol ő és Fullajtár Andrea a színész, mi pedig Dés Lászlóval és Dés Andrissal zenélünk. Reagálunk a szövegekre, összekötjük vagy aláfestjük azokat. Mácsai Palival aztán megcsináltuk az Örkény estünket, de Máté Gáborral van egy Esterházy estünk is. Különleges, szép munkák ezek. A Forte Társulattal is van egy közös munkánk. Ők a kortárs tánc és színház világát képviselik.
Ha már Esterházy. Esterházy Péter ajánlására kaptad az AEGON-társdíjat.
Szerettük és becsültük egymás művészetét. Jól esett, hogy engem választott társdíjasának! Hiányzik nagyon!
Gyakran említed, hogy a cimbalmot elektronizálni kellene.
Új lemezemen, a No Man’s Land-en hallható is, hogy miről beszélek, hogyan gondolom ezt. Emellett érdekesség még, hogy Pilinszky, Martin Luther King és Hamvas Béla idézet is hallható az albumon. Hogy miért volt ez számomra fontos? Hallgassák meg a lemezt, gondolják át a világ jelenlegi helyzetét, és talán megértik. Visszatérve az elektronikához. Ebben a fajta játékmódban és hangképben hiszek, ami az elektronizált cimbalom világát illeti.
Mi a cimbalom lényege?
Széles spektrumú, sok lehetőséget rejtő hangszer. Egy-egy adott produkcióhoz, zenei stílushoz mindig meg kell találni a játékmódot, a karaktert, amellyel az adott stílusban és az adott hangszerelésben egyenrangú partnerekké tudunk válni, és még a cimbalomnak is lesz saját karaktere. Ne tagadjuk, Magyarországon a cimbalom kultúrájában, a cimbalmosok mentalitásában van egy ötven-hatvanéves elmaradás. Még maguk a cimbalmosok sem tudják elképzelni, hogy ezt a hangszert másképpen is meg lehet szólaltatni. Hiába szélesítjük a lehetőségeket vagy nyitogatjuk néhányan az ajtókat.
Noha sikeresen nyitogatjátok…
Úgy látszik, sikeresen, ennek ellenére nem nagyon hisznek abban, amit mi csinálunk. Van a cimbalmosokban is egyfajta kábulat, ami nem engedi, hogy nyitottak legyenek az újdonságokra vagy csak egyszerűen egy másik hozzáállásra. Jelenleg sajnos kevés az egyéni hang, az egyéni gondolat, de ez valahol érthető is, mert van egy bizonyos réteg, amelyik az újra és a kreativitásra soha nem lesz kíváncsi, és ők vannak többségben! Ugyanakkor létezik egy szenzitívebb, odaadóbb, kíváncsibb közeg, amelynek viszont nagy szüksége van az újra. És, ha nem találunk hozzájuk utat, ha nem tudjuk életben tartani az őszinteség, a gondolat magvait, akkor a fene megette az egészet számomra. Én hiszek ebben. Ebben is…
Nemrég egy fantasztikus gyermekorvossal kellett interjút készítenem, és a beszélgetés során azt mondta, kell lennie valami szervező erőnek, akivel együtt kell működnünk.
Hívhatod így is, de én hívő ember vagyok, úgyhogy én ezt a magasabb rendű szervező erőt Istennek hívom. Hogy az orvosok hogyan gondolkodnak, azt nem tudom, csak gondolom, viszont egy művésznek sosem jó, ha nem hisz egy efféle magasabb rendű szervező erőben.
Miért?
Mert egy igazi zenésznek koordináltnak kell éreznie magát. A zenész egy hosszú és egyáltalán nem látványos munkafolyamaton vergődik keresztül, amíg a színpadra kerül. Folyamatos kétségei vannak akkor is, ha komponál, vagy ha csak gyakorol. A hallgató/néző már csak akkor csatlakozik ehhez a folyamathoz, amikor a zenész a színpadon teremt.
A zenész mindig teremt?
Ideális esetben teremt. Ez a művészet lényege és az igazi művészek felelőssége. Kapunk ugyanis egy – az előbb említetthez képest persze jóval kisebb – lehetőséget arra, hogy teremtsünk. Hogy lényeges gondolatokat közvetítsünk, és gondolkodásra késztessük az embereket. Akkor vagyok igazából a legboldogabb, ha látom, hogy a közönség repül. Velünk repül. Ezt viszont nem tudom megtenni anélkül, hogy valamiben higgyek. Ha én nem hiszek, hogyan tudok hitet adni? Vagy szárnyakat?
Trencsényi Zoltán
