„Tudod, ez egy nagy család volt, de ebből szinte mind elment.”
A kontyos zongoratanárnőtől félt, a dobosokat viszont csodálta. Kőszegi Imre egy rozsdás dobszereléssel kezdte, aztán a világ egyik legjobb dobosa lett. Divatot csinált a bajuszból és kitűnő zenészt a tanítványaiból. Számos hazai és külföldi sztárral muzsikált, volt a Magyar Jazz Szövetség elnöke, kapott jó néhány elismerést. A jazzben találta meg a szabadságot, ami az ő fiatalkorában, idehaza igencsak hiánycikk volt.
Aki mikulás napon születik, az december 6-án csak egy ajándékot kap?
Kicsit azért több volt az ajándék, de nem sokkal.
Ennek az is oka lehetett, hogy nehéz időkben láttad meg a napvilágot.
A háború alatt, 1944-ben születtem. Újpesten laktunk egy kibombázott házban. A lakásban azért hál’ Istennek maradt egy zongora, korábban anyám játszott rajta. Állítólag nem volt tehetségtelen, már gyerekkorában koncertet adott. Apám kereskedőként dolgozott, a tánciskolában ismerkedtek meg. Mégpedig úgy, hogy apám fizetett a dobosnak, hogy egyetlen számban a helyére ülhessen. Akart egyet villantani anyámnak.
Ezek szerint ő meg tudott dobolni.
Dehogyis. Udvarolni tudott.
Szóval a szüleid miatt kezdtél zenélni.
Egészen pontosan anyukám miatt kezdtem ötéves koromban zongorázni.
Tetszett a hangszer?
Nem. Egy öreg néni tanított, akkora kontya volt, hogy alig fért be az ajtón. Féltem tőle. Meg aztán nem is akartam zongorázni, dobolni akartam. Ha valahol egy tánczenekar közelébe kerültem, azonnal odaálltam a dobos mellé, és csak őt lestem.
Mi fogott meg ebben annyira?
A zene. Én a zeneiséget, a zenét hallottam meg a dobosok játékában, és igyekszem én is úgy dobolni, hogy az több legyen, mint ritmus.
Pedig az ötvenes-hatvanas évek slágervilágában a dobos inkább mellékszereplő volt.
Azokban az időkben valóban inkább a Záray-Vámosi kettőst vagy a Németh Lehel slágereit lehetett hallani, de érdekes módon, engem már egészen fiatal koromban megfogott a zene progresszívebb formája. Tanultam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban Schwarcz Oszkártól, aztán az Országos Szórakoztatózenei Központban Bányai Lajos tanított dobolni, de a legtöbbet valószínűleg akkor tanultam, amikor a zűrös Rákosi-idők alatt a nálunk is fogható Willis Conover-féle rádióadón hallgattam a jazzt.
Lehetett ezen kívül élőben is jazzt hallgatni akkoriban?
Valami jazz-szerűt. A Martini Zenekartól vagy Garay Attila zenekarától, esetleg Kovács Andortól meg Kertész Kornéléktől. Mentünk utánuk a városban, hallgattuk őket, és a Mátyás téren arról ábrándoztunk a barátaimmal, Lakatos „Ablakos” Dezsővel, Balogh „Csibe” Jenővel, Kovács Gyulával, Jávori Vilivel és a többiekkel, hogy mi már igazi jazz-zenészek leszünk. Versenyeztünk, hogy ki játszik jobban a hangszerén. És persze lestük a figurákat mindenféle nehezen beszerzett, roncs jazzlemezekről is.
Honnan lehetett egyáltalán lemezeket szerezni?
Például tizenhat éves koromban bekerültem a Magyar Revü Tánczenekarba, és mentünk a cirkusszal Jugoszláviába. Ott már lehetett jazzlemezeket kapni. De hozzáteszem: mi bármilyen zenekarban játszottunk, improvizáltunk. Még akkor is, amikor a Berlin étteremben, szmokingban léptünk föl.
Nem lett volna menőbb valamelyik népszerű tánczenekar felé igyekezni?
Nem akartam se menő, se gazdag lenni. Mi boldogok voltunk a jazztől.
Mit találtatok meg ebben a műfajban?
A szabadságot. Mert egyébként milyen szabadság volt a tánczenékben? Semmilyen.
A szabadság akkortájt amúgy is hiánycikk volt mifelénk. Ti viszont láttátok közvetlen közelről nyugaton.
Igen, mert 1966-tól a Pegével, öt éven keresztül nyugaton zenéltünk. Nagy dolog volt, mert akkoriban az emberek leginkább Csehszlovákiába utazhattak. Legfeljebb.
Mit vásároltál magadnak először odakinn?
Hangszert. Dobokat. Nekem előtte Medveczky-dobom volt, meg valami tűzoltózenekarból örökölt vasszerkezetű rozsdás hangszer. Képzeld el, amikor kimentünk Stuttgartba, és az első műsorban játszottunk egy fekete trióval, a nevükre már nem emlékszem, a dobosnak egy hófehér Slingerland-felszerelése volt, az olyan, mint az autók között a Rolls-Royce. Én meg vittem a rozsdás vasaimat, amikor megérkeztünk, körülállták, mint a nyugati benzinkúton a Trabantot. Aztán mondta a dobosuk, hogy inkább játsszak az ő szerelésén. Tudod, ilyenek a jazz-zenészek. Szeretik, segítik egymást. Kellett egy negyedóra, hogy megszokjam, létezik olyan dob, is amelyiknek hangja van… Felléptünk aztán mindenféle klubokban, rengeteg nagy sztárral.
Később azért csak elcsábított a nyugati árudömping.
Ja, persze. Vettem mindenféle színes cuccokat, néztek is, amikor ismét itthon muzsikáltunk, hogy piros a nadrágom és színes az ingem. Ja, és a bajuszom! Akkoriban minden zenész bajszos volt, én hoztam divatba. Neked elárulom, én meg Tony Williamsnél láttam. De azt is elárulom, hogy a legjobban azért kellett a pénz, hogy egyszer a Berklee-n tanuljak.
Szerintem könnyedén felvettek volna.
Lehet, de nekünk a szerződés lejártát követő napon itthon kellett lennünk. Szóval nem volt arra lehetőségünk, hogy egy kicsit tovább maradjunk. Még tanulni sem. Ha kint maradok, akkor disszidálok.
Miért nem akartál kint maradni? Lehettél volna nagymenő.
Nézd, nem lehet tudni, mi várt volna rám. Egyébként azóta is nagyon sokat jártam a világot, úgyhogy talán mindegy is. Nagy turnék voltak a Kőszegi Rhythm and Brass-szal NSZK-ban, Franciaországban, Hollandiában és más helyeken, de így volt a Kőszegi Trióval is, meg más zenekarokkal. Annak viszont örülök, hogy van több olyan tanítványom szerte a világon, aki ma már jó nevű dobos. Pedig volt köztük olyan, aki megérkezett az első órára, leült a dobhoz, és elkezdte pörgetni a dobverőket. Mondom neki, mi van fiam, te az artistaiskolába jöttél?
Amikor visszatértetek, 1970-től játszottál ismét Pege Aladárral, Gonda Jánossal, Csík Gusztávval, Szakcsival és a Rákfogó együttessel, de játszottál Szabados Györggyel is. Méghozzá az egyik legikonikusabb hazai jazzlemezen, az Esküvőn. Ez hogyan fért a képbe?
Már a Rákfogó is progresszív volt akkoriban, de amit a Szabados játszott, az még inkább. Tulajdonképpen jazznek is el lehetett fogadni, de az alapok mások voltak. Például a népzene, a kortárs zene vagy Bartók világa. Az egyetlen ember, aki nem azt a vérjazzt játszotta, mint azok, akikkel általában felléptem, és nekem mégis nagyon jó emlék a közös zenélés. Egy évig játszottam vele, igaz, közben felléptem a Gondával, a Kovács Andorral, millió zenekarral.
Azt nyilatkoztad valahol, hogy később megutáltad a free jazzt.
Ez így nem pontos. A Szabadosnál rettentően szabadnak éreztem magam, és az felemelő volt. De amikor például az addigra már végtelenül elnyomorított NDK-ban azzal akart valaki szabadságot felmutatni, hogy ráborított egy zsák krumplit a dobokra, az inkább elszomorított. Vagy egyszer, amikor Párizsban játszottunk, elmentünk Cecil Taylor koncertjére, ahol aztán minden volt: ráült a zongorára, ledobta a tetejét… egy fél óráig bírtuk. Az ilyeneket nem szeretem. Viszont mondok egy meglepőt: sokszor mi is free jazzt játszottunk a Szakcsival, de olyat, amit még felfog az ember, legfeljebb kizökkenti a komfortzónájából.
Ha már a különleges koncerteknél tartunk: játszottál Budapesten Frank Zappával. Ez talán még a Szabadosnál is meglepőbb.
Örök emlék. A Merlinben léptünk fel, és a szervező felhívott, hogy tudjuk-e, ki fog aznap este lejönni a jazzklubba. Mondtuk, hogy fogalmunk sincs. Jó, akkor legyen meglepetés. Zenéltünk, és váratlanul megjelent a főpolgármester Demszky Gábor Frank Zappával. Aki azért jött, mert kellett neki a következő napi, Tabánban tartott fellépésére egy zenekar. Kérdezte tőle a Demszky: ez jó lesz? Zappa bólintott, meg volt elégedve. Megbeszéltük vele, hogy másnap próbálunk a koncert helyszínén. Erre a próbára már több ezren eljöttek, valahogy értesültek róla. Megnéztünk néhány számot, de a koncerten ezek közül egyet sem játszottunk. Zappa vezényelt, ide intett, oda intett, belekezdett egy témába, mi pedig, Babos Gyula, Egri János, Szakcsi Lakatos Béla és én lényegében improvizáltunk egy félórát. Mégis nagyon egyben volt minden.
Zappa elégedett volt?
Nagyon. Még arról is szó volt, hogy lesznek további közös koncertjeink, a Babos levelezett is vele. Egyébként nagyon sok világsztárral játszottunk. Csak néhányat megemlítek. Kay Winding egy dán pozanos volt, Carmell Jones trombitás, mellesleg Miles Davis legnagyobb haverja, Pony Poindexter, aki olyan altszaxofonos, mint Charlie Parker, Tony Scott, különös figura, majd a németek közül Albert Mangelsdorf, Toto Blanke, aztán játszottunk még olyan nevekkel, mint Chico Freeman, Trilok Gurtu, Pharoah Sanders, és még hosszan sorolhatnám. De azért két nevet ki kell emelnem, két világhírű Amerikában élt magyar gitárosét: Szabó Gáborét és Zoller Attiláét.
Van olyan fellépés, lemezfelvétel, amit utólag már nem vállalnál el?
Nincs. Pedig olyan nevek mellett is játszottam lemezen, mint Máté Péter, vagy beugróként doboltam a Neoton Famíliában, kísértem számos slágerénekest, játszottam az Operaház zenekarában, írtam zenét a szolnoki Szigligeti Színházba, csináltam zenét a Hamlethez vagy a Stuart Máriához. A dob egyébként jó hangszer a színművekhez, hiszen bármit lehet vele illusztrálni. Még a gyereknevetést, vagy a különféle hangulatokat is.
A jazz közönség nélkül tényleg halott?
Tudod, mikor éreztem, hogy mennyire fontos a közönség? Amikor a COVID-járvány alatt játszottunk úgynevezett garázskoncertet a MÜPÁ-ban. Ráadásul big band koncert volt, és a végén meg is kellett hajolni az üres széksorok előtt. Olyan rosszul éreztük magunkat, hogy borzalom. Amikor aztán a járvány után az először léptünk fel Óbudán a Társaskörben, még a közönségnek is elmondtam, hogy nem tudják, milyen nagyszerű érzés, hogy itt ülhetünk végre egymással szemben. Eddig mi sem tudtuk, hogy tényleg ennyire fontos az emberek jelenléte. Azzal fejeztem be kicsit meghatottan, hogy köszönjük, hogy itt vannak.
Tóth Viktor örökbecsű mondása szerint a szaxofonos olyan zenész, aki vagy zavar valakit, vagy őt zavarják. Szerintem a dobos is ilyen.
Hajaj! Újpesten többször ki akartak lakoltatni… Aztán Zuglóba költöztem egy kis házba, ahol még a zenekarral is gyakoroltunk, ott viszont meglepő módon tetszett a közelben lakóknak. Sokat segített, hogy láttak a tévében. Kedves idős emberek éltek ott, amikor próbáltunk, még kávét is hoztak.
Hallgatsz még lemezeket?
Lemezeket rég nem hallgatok, de zenét igen. Van egy óriási tévém, azon nézem a koncerteket. Olyan, mintha egy jazzklubban ülnék.
Ezek szerint szereted a korszerű dolgokat.
Szeretem őket, igen. Például az elsők között volt faxom. Egyszer éppen próbáltunk a Pegével a zuglói házban, amikor kaptam egy faxot. Mondtam, várjon egy kicsit, kimentem kivettem a gépből a papírt, aztán mondtam, hogy folytathatjuk a próbát. Kérdezte, mi ez? Á, semmi, mondom, csak elküldtek Münchenből egy kottát. De, mert ő még nem látott faxot, nagyon elcsodálkozott. Kérdezte is, hogy Imikém, te most szívatsz engem? Hát, hogy lehet egy papírt úgy összesodorni, hogy beleférjen a drótba?
Milyen volt a jazz szövetség elnökének lenni?
Én nem voltam igazán jó elnök, mert nem vagyok ügyes szervező. Viszont két dologra büszke vagyok. Az egyik az, hogy kitaláltam a Magyar Jazz Ünnepét, ahol sokan megmutathatták magukat, és azon a napon sok helyen esett szó a jazzről. A másik pedig a Szabó Gábor-díj, hogy legyen végre egy külön elismerésük a jazz-zenészeknek is. Hat évig csináltam, talán volt valami lassú fejlődés is. Aztán hat év után az egyik ülésen azt éreztem, hogy elegem van. Kész. Vége. Nem csinálom tovább. Tavasz volt, csicseregtek a madarak, felálltam, és elmentem sétálni. Nem gondoltam át előre, ott jött a gondolat, hogy befejezem.
Számítanak a díjak?
Persze, hogy számítanak. Kaptam először egy Nívódíjat 1982-ben, két eMeRTon -díjat, Szabó Gábor-, majd Lyra-díjat, aztán 2003-ban kitüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, adtak Gramofon- és Artisjus-díjat, 2011-ben Liszt Ferenc-díjat, aztán három éve kaptam egy Gonda János-díjat is. Örültem az elismeréseknek.
Tervek?
Tudod, ez egy nagy család volt, de ebből szinte mind elment. A Pege, a Tomsits, Balogh „Csibe” Jenő, Babos, a Fogarassy, a Szakcsi, a Lakatos „Ablakos” Dezső. Szegény Szakcsi a halála előtt felhívott, hogy újra kellene éleszteni a triót, de arra sem került sor. Van fellépésem még most is bőven, de, tudod, én már nem nagyon tervezek. Csak emlékezek.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
