A fújó szakemberek nem érdekesek
Egy beszélgetés során úgy határozta meg magát, hogy „ön- és közgyógyzenész”. Egyfelől kitűnő szaxofonos, aki játszott már a jazz számos hazai és nemzetközi kitűnőségével, másfelől az a küldetése, hogy minél több emberrel megismertesse a műfajt. Tóth Viktor ennek érdekében még főzőműsorokba is elmenne, hisz abban, hogy a szeretet és a szabadság nyelvén szót lehet érteni akár a bicskás székellyel, a skinheaddel vagy a részegekkel is.
Neked Gyimes a Riviéra?
Mondhatjuk.
Merthogy most jöttél a gyimesi magányból.
Igen, minden évben ott töltöm a születésnapom körüli időt. Bár a „gyimesi magány” csak meghatározott időszakokban nyugodt.
Azt hinné az ember, hogy évente csupán egy ember és legfeljebb egy medve jár arra. Szerencsés esetben nem egyszerre…
Van egy nagyon pici házam a gyimesi domboldalon, ott, ahonnan a legszebb a kilátás. Amikor azonban megjönnek az emberek, hogy lekaszálják a környéken, amit le kell kaszálniuk, akkor van hangzavar rendesen.
Hogyan lesz az embernek Gyimesben egy kis háza?
Tíz év óta járok oda, előbb Anna néninél laktam, ott barátságból, szeretetből ingyenesen voltam szállásolva. Az ő házától nem messze állt egy elég rozoga állapotban lévő, kilencnégyzetméteres kaliba, amibe beleszerettem.
És azonnal megvetted.
Három év kellett ahhoz, hogy megvehessem.
Nagy ott a bürokrácia?
Dehogyis! Csakhogy Gyimesben nem úgy van, hogy egy idegen gondol egyet, és vesz egy házat. Volt mentorom, volt hosszú procedúra…
…aztán a vének tanácsa elé kellett járulnod…
Valami ilyesmi, igen. Nem volt egyszerű, de végül befogadtak.
Te ott a szaxofonos csodabogár vagy?
Nem, én ott egyszerű ember vagyok. Amúgy rejtőzködő életet élek. Igyekszem senkit sem zavarni. Egy szaxofonos élete különben is abból áll, hogy vagy zavar valakit, vagy őt zavarják. Folyamatos menekülésben vagyunk. Gyimesben is bujkálok. Megyek a távolabbi, magányos rétekre gyakorolni. De Pesten is bujkálok, és van az Alföldön egy tanyám, amit azért vettem, hogy ne legyen körülöttem ember; ott aztán tényleg gyakorolhatok. Sok pénzembe kerül, hogy ne zavarjak másokat…
Kiskunhalason születtél, aztán egy paksi kitérő után Szekszárdra kerültetek.
Szekszárdon jártam szakközépiskolába, szépreményű építésztanonc voltam, miközben irigyeltem a zeneiskolás osztálytársaimat. Ufóknak tűntek. Ájultan néztem, hogy hegedűtokokkal mentek az utcán. Egyszer anyukám megkérdezte, hogy miért nem jelentkezem én is a paksi zeneiskolába. Végül tizennégy éves koromban összeszedtem a bátorságomat, és jelentkeztem. Szerettem volna szaxofonozni, ám ilyenkor általában azt mondja a zenetanár, hogy jó, lehetsz szaxofonos, de előtte egy-két évig klarinétoznod kell. Én viszont terrorista voltam már akkor is, és kijelentettem, hogy ezt biztosan nem fogom csinálni. Szaxofonozni akarok!
Beadták a derekukat?
Be. Egy tehetséges, Zeneakadémiát végzett trombitaművész kezdett tanítani, aki szaxofonozni ugyan nem tudott, viszont nagyon sokat és nagyon érzékenyen beszélt a zenéről, arról a szerelemről, amit a muzsika iránt érzett. Nagy haverok lettünk. Hamar kiderült, hogy én nem zenei mérnök leszek, vagy egy tudományos-fantasztikus zenész, engem mindig az érzelmek, az atmoszférák fognak érdekelni.
Ehhez képest a tudományt sem hanyagolod el, napi nyolc órát gyakorolsz.
Amikor megtehetem. Mert az érzelmek és az atmoszférák mellé kell a tudás is. Ráadásul nekem a gyakorlás egyfajta elvonulás. Meditáció. Régebben egy hónapra tudtam elmenni, mostanában már csak egy hétre vagy néhány napra.
A kezdeti lelkesedés időszakában igen különös zenei környezetekben fordultál meg. Játszottál a Roy és Ádám vagy az Up! zenekarban, az ef Zámbó Happy Dead Bandben…
Stílustanulmány és építőkockák. Alapvetően mindig a jazz érdekelt, ezt pedig az alapozta meg, hogy Szekszárdon a Szekszárd Big Bandban kezdtem komolyabban zenélni, ami nem egy városi fúvószenekar vagy egy lakodalmas banda, hanem egy igazi big band. Olyan, amelyik Count Basie-repertoárt játszott, ami a jazz alapja. Tizenhét évesen szólista lehettem ott, valamit megláttak bennem, bedobtak a mélyvízbe. Nagy iskola volt: ennyi idősen oda kell állnod a zenekar elé, és neked kell feltenned a habot a tortára.
Nem remegett a lábad?
Eleinte remegett, viszont gyakorolhattam azt, hogyan lehet a lámpalázat átfordítani belső tűzzé. Ebben a big bandben sokat tanultam Molnár Ákostól a gyönyörű szaxofonjátékról, utána tanultam Csepregi Gyulától, végül jött Elek István, aki egy csodálatos szívember, korábban soha senkit nem tanított, úgy kellett kikönyörögnöm tőle, hogy velem tegyen kivételt. Következett Pest, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszéke és az általad említett zenekarok. Az előbb azt mondtam: stílustanulmány, és építőkockák, de ezen kívül azt is hozzátehetjük, hogy kellett a pénz albérletre, kajára, sörre és koncertjegyekre.
Sikeres zenekarokban játszottál, mégsem szippantott be a könnyűzene.
Mert engem legjobban a jazz érdekelt. A Zeneakadémiában csak egyetlen dolog zavart, az, hogy be kellett járni. Különben egész nap gyakoroltam volna. A jazz olyan összefüggésrendszer, amit akkor ért meg az ember igazán, ha hosszú évtizedekig gyúrja ezt a zenét. Egyébként is: fanatikus voltam.
Talán ezért hívtak már fiatalon a zenekarukba nagy hazai jazz sztárok.
Óriási élmény volt, hogy amikor a Zeneakadémián harmadikos-negyedikes voltam, elkezdtek hívni ide-oda a nagy öregek. Akkor játszottam például a Kőszegi Quartetben is, ami komoly iskola volt, mert néha a Szakcsi Lakatos Béla zongorázott, máskor Babos Gyula gitározott. Olyanok nyomdokaiba kellett lépnem, mint a Lakatos Ablakos Dezső vagy a Lakatos Tóni…
Kinek a nyomdokai érdekeltek még?
Először nyilván a tanáraimé, aztán Miles Davisé, John Coltrane-é, Charlie Parkeré és Archie Sheppé. Nagyon fontos volt, hogy eljutottam Amerikába, ahol másfél méterről láttam gyakorolni Herbie Hancockot, Archie Sheppet, Joe Lovanot és még néhány hatalmas jazz zenészt. Amit akkor megtapasztaltam, az maga volt az élet. Ami a lemezeiken hallható, az teljesen más. Vagy itt van Hamid Drake, aki az egész életemet megváltoztatta. Amikor a Médiawaven először hallottam, azt mondtam magamban: ez az! Az ő tarisznyájában található az az üzenet, ami egyenesen nekem van címezve. Ő már nem is zenész, hanem maga a spirituális jelenlét. Ő az én legnagyobb mesterem, nagyon sok időt töltött a buddhizmussal, a szufizmussal, de megfér mellette a kereszténység is, és amikor megkérdezték, hogy Hamid, mi a te vallásod, azt válaszolta: The love!
És mi a te vallásod?
Ugyanez. Magányos gyakorló vagyok, aki azt keresi, hogy mi tartozik rá a tibeti buddhizmusból, mit tanult a krisnásoktól, mit tanult, mondjuk, a békéről Indiában a szikhektől, mit tanult a csíksomlyói Mária-zarándoklatból, amikor a csángókkal legyalogolt harminchét kilométert Gyimesbükkről át a Hargitán. A legtisztább tanítók egyébként ugyanazt gondolják, legyen szó bármilyen vallásról. Egyebek mellett azt biztosan gondolják, hogy minden és mindenki egy.
A hazai művészek közül ki volt számodra a legmeghatározóbb?
Az egyik nagy mentorom, aki a gondolkodásomat is meghatározta ef Zámbó István. Amikor a jazz tanszakra jártam, az ef Zámbó Hapy Dead Bandben is játszottam, néha a koncertek után hajnalig jammeltünk Szentendrén, a Szamár hegyen. Zámbó Öcsi sokat tud az alkotásról. A csoda megszületéséről. Lényegtelen, hogy mennyire jól zongorázik. Az ő zenei hangjai éppúgy jellegzetesek, mint a festményei. És engem ez érdekel a zenében is. John Coltrane-t vagy Miles Davist öt másodpercnyi zenéjükből felismered. Miközben New Yorkban már sokszázezer olyan zenészt láthatsz, akiről akkor sem fogod megtudni, hogy kicsoda, ha órákig hallgatod. Pedig mesterien játszanak. Jól képzett iparosok, igazi fújó szakemberek. Csak nem érdekesek. Ők nem művészek, hanem jazzépítkezési vállalkozók.
Hívtak tehát az akkori nagyok, de te egy idő után otthagytad őket, és elkezdted felépíteni önmagadat. Azért ez nagy bátorság.
Képzeld el, amikor a Szakcsival, a Kőszegivel vagy a Babossal a legjobb helyeken játszol a legjobb gázsiért, aztán felégetsz magad mögött mindent, és elkezded a saját utadat járni. Nem elég, hogy gazdaságilag összeomlasz, még a koncertszervezőknek is be kell mutatkoznod. De a következő tíz-tizenöt évben megszültem magamat és a saját zenémet. Nem bántam meg. Jó, hogy így tettem.
Megtaláltad az abszolút igazságot?
Csak a saját igazságomat. Mert nagyon sok igazság van, és mindenkinek megvan a sajátja. Tedd a saját mestereddé magad! Hiszen te tudod, hová akarsz eljutni, milyen mélységbe szeretnél leásni, egyáltalán: mit akarsz. Senkit sem lehet megtanítani semmire. De mindenki meg tudja tanítani magát a saját látásmódjára, a kitartásra, a szorgalomra, az analitikus gondolkodásra.
Mi a te igazságod?
Azokkal kezdtem el játszani, akivel közös rezgésünk volt. Igyekszem csak olyanokkal zenélni, akikkel tudok. Vannak olyan session-formák, akik mindenkivel tudnak játszani. Én nem. Érzékeny vagyok. Ha tetszik: sebezhető. A big band muzsikával kezdtem foglalkozni, aztán elkapott a Balkán zenéje, a bolgár, a török, és az indiai zene, végül rájöttem, hogy magyar vagyok. Az ükapám juhász volt a Hortobágyon, mellette fújták a tárogatót, mellette húzták a brácsát. Amikor egyszer hallottam a szászcsávási zenekart egy táncházban, beleszerettem a népzenébe, rájöttem, hogy ez ugyanaz az intenzitás, mint amit a Coltrane-nél lehet tetten érni. Lassan tehát megszületett, összeállt az én igazságom, és rájöttem, hogy nem kell mindent szeretni. Miles Davis, Charlie Parker vagy Archie Shepp művészetéből is pontosan ezt érzem. Nem kell mindent megmutatni. Én sem akarom ezt. Csak azt a szeletet, amihez közöm van. Weöres Sándor írta: Ne adj fel semmit, mert amit feladtál, abban elszáradtál… De az is ott van, hogy a kívánságaid rabja se legyél. Ez a jazz. Nem lehet feladni.
Számos sikert értél már el: a 2007-es Climbing with Mountains és a 2014-es Szemed kincse című lemezed az év jazzlemeze lett, te pedig 2010-ben az év jazz személyisége, 2014-ben az év altszaxofonosa és az év jazz zeneszerzője. Ezek számítanak?
Az, hogy Tóth Viktor miről álmodik Gyimesben, vagy hogyan hallgatja a baglyok hangját az Alföldön, és amikor a Tiszában úszik, hogyan válik eggyé a folyó női energiájával, mikor melyik hangot fújja és miért, az egy dolog. Ezek mellett meg kell érteni, hogy a Tóth Viktor egy termék. Akinek meg kell teremtenie mindezekhez a forrásokat. Ha tetszik: a szabadsághoz szükséges forrásokat. A díjak és a velük járó ismertség lehetőséget teremt arra is, hogy az emberek kíváncsiak legyenek, és eljöjjenek egy koncertre. És arra is, hogy megismertessem velük a jazzt.
Túl kevesen ismerik?
Az a küldetésem, hogy a közönséget közel hozzam, odacsalogassam a jazzhez. Például ezért csinálom a „Könnyen érthető jazz” című sorozatot is, és a gyerekműsorokat is, amelyekben igyekszem elmagyarázni, hogy mi is a műfaj lényege. De szívesen mennék akár televíziós főzőműsorokba, vagy vetélkedőkbe is a celebekkel, bárhová hívnak, megyek, és szívesen beszélgetek bárkivel.
Miről beszélgetnél, mondjuk, a Győzikével vagy különféle valóságshow-szereplőkkel?
Bármiről. A szeretet, a szabadság és az egyenlőség nyelvén szót értek akár a bicskás székellyel, a skinheaddel vagy a részegekkel is. Hiszek abban, hogy mindig, mindenkivel találunk közös hangot. És ehhez még egyetértenünk sem kell.
Szóval neked a jazz több, mint testőr.
Mondom: én egy terrorista vagyok. Nekem a zene és a zenei fejlődés egy szent háború. Egy géppisztolyos állat vagyok, akinek a fegyvere virágmagokat lő ki.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
