Jazz és jókedv

Csendes, visszahúzódó gyerek volt, ma, többnyire elől áll a színpadon. Tizenhárom évesen már esküvőn muzsikált a családi zenekarral, később elvégezte a Zeneakadémia Jazz Tanszakát, örökölt zenekart, játszott popsztárokkal. A koronavírus idején asztalosnak állt, de az állandóan zsongó kereskedelmi rádió elkergette a műhelyből. Szerencsére Weisz Gábor ismét a szaxofonjával keresi a kenyerét. Számos formációban játszik, egyre sikeresebb, és már pontosan tudja, hogy a zene nem csak technikai tudásból áll.

Milyen gyerekből lesz a szaxofonos?

Azt nem tudom, én jó gyerek voltam, szót fogadtam, ültem a sarokban, és némán legóztam.

Mint egy zen mester?

Nem. Mint egy csendes, visszahúzódó gyerek.

Szüleid?

Anyukám ápolónő volt, apukám sofőr. Néha buliztak, apámnak jó hangja volt, szeretett nótázni. Amúgy semmi közük nem volt a zenéhez.

Azt szerették volna, hogy neked viszont legyen?

Talán. Mindenesetre beírattak a paksi zeneiskolába.

De pontosan miért?

Mert a nagynéném, aki a Paks Városi Munkás Vegyeskarba járt énekelni azt mondta, hogy a zene szép dolog, és a zeneiskolában mindenki aranyos. Nyolcéves voltam.

És miért éppen a szaxofont választottad?

Az idősebb bátyám zongorázni tanult, a középső tangóharmonikázott, nekem meg a zeneiskolában a trombita maradt.

A trombita az nem szaxofon.

Tényleg nem. De a trombita is érdekesnek tűnt, mert kisvárosban laktunk, legfeljebb lagziban hallgattunk zenét. Ott csodálkoztunk rá a zenészekre: fújják, ütik…

Mit vártál a zenétől?

Csak annyit tudtam, hogy nekem ide kell járnom, és tanulnom kell a trombitát.

Miért nem hagytad abba?

Mert jött egy fiatal, pályakezdő, lelkes zenetanár, aki beválogatott az úttörőzenekarba.

Mintamókus lettél?

Az túlzás, de táboroztunk, utaztunk, minden héten volt két hosszú próba, és ez életben tartotta bennem a lelkesedést. Az mondjuk, nem tetszett, bár utólag azt gondolom, mégiscsak az a szerencsém, hogy ez a fiatal zenetanár mindent bevasalt rajtunk, minden skálát, az összes alapot. A teljesítménykényszert, a szigort nem szerettem, a közösséget viszont igen. Hogy hogyan szólt a zenekar, az más kérdés.

Gondolom úgy szólt, mint amikor a vasboltban ledőlnek a polcok.

Körülbelül úgy szólt, igen. Mégis jó volt a közösségben lenni. Egy idő után már szerettem zenélni. Nyolcadikos voltam, amikor a szüleimtől kaptam egy szaxofont.

Vágytál rá?

Nem különösebben, de azt is fújták a lagziban, úgyhogy azt is kíváncsian vettem kézbe. Gyakorolni kezdtem rajta, és tizenhárom évesen a családi zenekarral esküvőn játszottam.

Mint érdekesség?

Mint zenész. Tizennégy-tizenöt évesen már felnőtt zenekarral, minden hétvégén jártunk lagzikba. Kisebbekbe, néha nagyobbakba is. Ugyanúgy húztam az igát, mint az idősebbek. Mozgott az energia. Adtam, kaptam.

És megtanultál rengeteg számot.

Gondold el, mennyit kell ismerni, amikor egyik nap déltől másnap délig kell játszani, aztán meg, ha bekérnek egy nótát, nem mondhatod, hogy bocs, ezt nem ismerem. Lakodalomban ilyen válasz nincs.

Az efféle bulikat néha a vőfélyek irányítják, máskor a szesz… Felnőttvilág…

Biztonságban voltam a nagyok mellett, vigyáztak rám. Soha nem volt semmi baj. Igaz, sok mindent láttam, de vidéken mégiscsak egy burokban éltem. Más diszkóba járt, én zenélni.

A lakodalmas fellépések mit okoztak: örömöt vagy pénzt?

Jó hangulat volt, úgyhogy főleg örömöt. Feltöltöttek. A pénzzel meg nem foglalkoztam, nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Hazavittem, a szüleim összegyűjtötték, és huszonhárom éves koromban abból vettem az első lakásomat.

Hogyan lett a lakodalmas zenéből jazz?

Hallgattunk mindenfélét, jöttek az igényesebb felvételek, Sting, Brecker Brothers, és amikor az első igazi jazz zenét meghallottam, ketté állt a fülem. Herbie Hancock triója volt, vegytiszta jazzt játszottak. Ennek ellenére el kellett telnie egy kis időnek, hogy rájöjjek, hogy ez nem más, mint magasszintű kamarazene. Pakson együtt tanultunk a Tóth Viktorral, aki nagyon elhivatott volt, legjobban ő tuszkolt a jazz felé. Például ő hozta a felvételi papírt a Zeneakadémia Jazz Tanszakára.

Miért bizonytalankodtál? Az előzményekből úgy tűnik, nem is volt kérdés, hogy zenét tanulsz később is.

Azért előbb egy kicsit tengtem-lengtem. Tanítottam trombitát, füvet nyírtam a bölcsődében… A jazz tanszakra második próbálkozásra, huszonhárom évesen vettek fel. Nem nagyon volt önbizalmam, mondom: jelentkezni is alig mertem.

Aztán megjött az önbizalom?

Meg, persze. Az ember egyetemistaként már az első perctől egy álomvilágban él. Azt hiszi, hogy páratlan lény lett, hogy tud valamit, ami egészen különleges.

És nem?

Nem. Nem tudtunk semmit. Eleinte tudtunk három skálát, volt egy kis fülünk, és ellavíroztunk. Közben azt hittük, hogy egészen egyedi figurák vagyunk. De nem voltunk azok.

Célok?

Nem igazán voltak, mert akárkinek is gondoltam magam, valójában csak nagyon lassan jött meg az önbizalmam. Amikor hallgattam a Tüzkő Csabát vagy a Borbély Misit játszani, magamban azt gondoltam, hogy hú mekkora sztárok, soha nem kerülök a közelükbe sem. Aztán amikor Borbély Misi a Zeneakadémián a tanárom lett, vagy amikor Tüzkő Csabával később együtt játszottunk, kiderült, hogy kedves, barátságos, segítőkész emberek. Ahogy a jazz-zenészek többsége is az. Itt van például a Dresch Misi, aki egy tüneményes ember, kedves, szerény és közvetlen, miközben hatalmas díjai, sikerei, lemezei vannak, és minden fellépésével, felvételével maradandó nyomot hagy a magyar jazzéletben.

Az első komolyabb zenekarod talán a Dzsindzsa volt.

A Dzsindzsát lényegében örököltem.

Ki hagyta rád?

Lamm Dávid gitáros alapított egy kvartettet, aztán valahogy eltűnt a zenekarból. Nem jött próbákra. Miközben vártuk Hock Ernővel és G. Szabó Hunorral elzörögtünk, aztán rájöttünk, hogy ez pont így jó. Keretek közé helyeztük a zenét, de a kereteken belül végtelen volt a szabadság. Ez lett a Dzsindzsa.

A Dzsindzsa, amint az a BMC által kiadott lemezeken is hallható, kortárs jazz, kötetlenség máskor furcsán lüktető rend, filmzene, rajzfilmzene, poén, játékosság, de igazad van: elsősorban szabadság.

Nyilván a szabadság a legfontosabb, de ahogy mind az öt Dzsindzsa lemezen tetten érhető (amelyeken kevés kivétellel az én számaim hallhatók), lényeges volt a kísérletezés, az útkeresés is. Egyébként a szabadság, a kötetlenség, a játékosság utáni vágy talán a határok közé szorított gyermekkor következménye. De én szeretem azt is, amikor háttérzenét kell játszanom egy partin, szeretek bármilyen igényes produkcióban részt venni, minden jó lelkületű helyzethez alkalmazkodni.

Számos pop-rock produkcióban részt is vettél. Zenéltél mások mellett Tóth Verával, Charlie-val, Roy és Ádámmal, az Irie Maffiával, Caramellel, Balázs Fecóval…

Ezek nagyon jó emberek, értékes produkciókkal, élmény volt velük dolgozni. És még mondhatnék neked olyan zenekarokat is, amelyeket nem sokan ismernek, mégis fantasztikusak. Csak kettőt a példa kedvéért: Chakra Haker, Energomat. Nekem különben semmi furcsa nincs abban, hogy az ember néha elől áll, és rá figyelnek, máskor session-zenészként hátul áll, és segíti a produkciót. Egy esetben érzem rosszul magam: ha nem becsülnek meg. Szervezők, stábtagok, zenésztársak vagy mások…

Márpedig jazz-zenészként ez még a közönség részéről is előfordulhat. Nálunk nagyon sokan nem ismerik a műfajt, annak értékeit.

Az egy dolog, hogy én mit gondolok arról, hogy mi számít értékesnek. Mert persze, hogy vágyom arra, hogy kifinomultabb legyen a világunk, az emberek szeressék a jazzt, miközben sok mindent én sem tudok befogadni a klasszikus zenéből. Akkor hogyan várom el bárkitől, hogy ezt vagy azt szeresse? A koronavírus járvány idején, amikor nem volt fellépés, elmentem dolgozni egy asztalosműhelybe, ahonnan nagyon hamar odébb álltam, mert egész nap egy kereskedelmi rádió szólt, és az lélekromboló volt. Nem tudtam elképzelni, hogy azoknak, akik egész nap ezt hallgatják, honnan van életerejük. Mert a zene lényege mégiscsak a töltekezés volna.

Egy jazz-zenész arról ismerhető meg, hogy hol ebben a formációban bukkan fel, hol meg abban. Veled sincs ez másképp.

A Double Weisz Quartet a zongorista bátyámmal közös projekt: jazz, klasszikus- és a népzene teljesen szabad keveredése. A Fröccs Trióban rajtam kívül két zenész muzsikál: Rózsa István tubázik és Badics Márk dobol; ebben a formációban a játékos énünk mutatkozik meg. Létezik aztán a Weisz Gábor Jazz Band, amely a klasszikus ötvenes évek hangzását mutatja. Néha Komjáti Áron gitárossal játszom duóban, máskor Lisztes Jenő cimbalmossal. Végül játszom a Road Six Sax nevű szaxofon kvartettben.

Alapvetően mi a fontos neked a jazz zenében?

Az én számomra elsősorban az a fontos, hogy a zenei élmény befogadható és interaktív legyen. Nem a magas szintű technikai tudás és virtuozitás a lényeges, hanem az, hogy a közönség maradandó, jókedvű és bensőséges élményt kapjon.

Felléptél nemrég a Jazzfest Budapesten is. Mit tud hozzáadni egy ilyen fesztivál Budapest vagy Magyarország kultúrájához, zenei életéhez?

Az ilyen fesztiváloknak kell néhány év, hogy a köztudatba kerüljenek, viszont nagyon fontosak, mert a testközelből hallható, interaktív koncertélmény sokkal közelebb tudja hozni a nézőhöz a jazzt. Azt a lelki folyamatot, ami ugyanolyan fontos a zenész számára, mint a technikai tudás. És testközelből ez nagyon jól megérezhető.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN