Te mivel játszottál gyerekkorodban?

Hangszerekkel. Nagypapám hobbiszinten hegedült, nekem is megtetszett ez a hangszer, próbálkoztam vele, de nem nagyon ment. Abbahagytam és tizenegy éves koromban szaxofonozni kezdtem.

Nem nehéz hangszer ez egy kisgyereknek?

Nem. Megfújni sem nehéz, és a súlya sem nagy.

Mi terelt a zene felé?

A családból hozott kultúra iránti fogékonyság. Édesapám filmrendező volt, édesanyám angolt tanított, tanít a mai napig, az apai nagymamám Palotai Boris írónő volt, a család életéhez hozzátartozott a könyv, a színház, a kiállítás; egyáltalán a kultúra szeretete, egyfajta humanista életszemlélet.

Azért karcoljuk ide: édesapád Bacsó Péter filmrendező, aki a hazai kulturális élet máig hihetetlenül népszerű alakja. Sokáig voltál „édesapád fia”?

Egy darabig az voltam, és az ember persze nagyon küzd ez ellen, szeretne saját lábára állni. Nekem elsősorban az édesapám volt, csak másodsorban filmrendező. 

Nem akartál a nyomdokaiba lépni? Nem kacsingattál a filmkészítés felé?

A filmkészítés nem fogott meg, filmzenét viszont írtam. De mindennél jobban érdekelt és érdekel a szaxofon. Lenyűgöz és elvarázsol.

Közhelyként szokták emlegetni, hogy a szaxofon azért vonzó hangszer, mert emberi hangot idéz. 

Képes arra is, hogy emberi hangot idézzen, de sokféle módon tud megszólalni. A szopránszaxofon például oboaként, klarinétként, vagy fuvola hangon, a tenorszaxofon egyebek mellett csellóhangszínen is meg tud szólalni.  Szerintem a jazztörténetben nincs még egy ilyen hangszer, amelynek ennyi különböző hangszíne lenne, ezért a szaxofonban elképesztően nagy lehetőség van. Tegyük hozzá azt is: mindenkinél másképpen szólal meg. Így nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy ki a kedvenc szaxofonosom: mindegyik nagy mester hangszínében valamely apró részlet fog meg igazán.

Azt hittem, azért szokták a fiatalok ezt a hangszert választani, mert lehet vele csajozni.

Azt is lehet, de ez annál azért sokkal több.

Ha már itt tartunk, szökkenjünk át a kamaszkorra. Iskolai zenekart alapítottatok?

Igen. Laookon Csoport volt a neve, és amolyan etno-folkrockot játszottunk. Gryllus Samu barátom alapította, és játszott benne a ma már orgonistaként kiváló Fassang László, valamint abban a zenekarban tűnt fel a Palya Bea is. Volt másik zenekarunk is később, melyet Rex Kamunak neveztünk el.

Nem is lebegett más cél a szemed előtt csak az, hogy zenész leszel?

Zenész akartam lenni, ugyanakkor kicsit féltem is ettől a pályától.

A zenészvilág kócosságától? A kiszámíthatatlanságától?

Igen, ezektől. De azért tanultam kitartóan. Előbb Lakatos Ablakos Dezsőtől, aztán a Borbély Misitől, egyébként ő készített fel a felvételire. Az érettségi után előbb a Közgázra felvételiztem, oda nem vettek fel, ezzel párhuzamosan jelentkeztem a Zeneakadémiára is, oda felvettek.

A Zeneakadémia elvégzése után Franciaországban mélyítetted tovább a tudásodat, ami a jazz szempontjából is élénk hely. 

A kilencvenes évek elején kinyíltak a határok, én pedig 1998-ban, egy ösztöndíjjal kimehettem a Conservatorie de Paris-ba, ahol két évig tanultam. Csakhogy ez a lehetőség azoknak jó igazán, akik már magas színvonalon játszanak egy hangszeren, és nem pontosan megfogható dolgokat szeretnének tanulni. Én viszont éreztem magamban hiányosságokat, egyre biztosabb lettem abban, hogy nekem nem erre van szükségem, miközben persze hasznos volt ez a két, Párizsban töltött év. A franciák fogékonyak az újdonságokra, kísérleteznek, a jazz rengeteg műfaja megjelenik náluk, a nagy amerikai jazz-zenészek közül is sokan élnek ott. Nagy és változatos színtér tele kísérletezéssel.

Csakhogy a kísérletek esetén talán még az avatott jazzrajongónak sem könnyű eldöntenie, hogy értéket hall vagy pimasz mellébeszélést.

Esterházy Pétert is nehéz olvasni. Ahhoz, hogy valaki tudja őt értékelni, az ő művein kívül sok egyéb könyvet is el kell olvasnia. Irodalmi, nyelvi tájékozottságra van szüksége. Márpedig annak alapján azért lehet valamiféle döntést hozni. Valahogy így van ez a zene területén is.

A párizsi évek után jött Boston, a Berklee College of Music. Mit kaptál ott?

Nagyon sokat adott az ott tapasztalt alázat, az, ahogy ott a jazzt kezelik, ahogy átadják a tradíciókat. Az alaposság, a tanítás módszertana, a részletekre való odafigyelés. Ott ismerkedtem mag azzal a megközelítéssel, hogy az improvizációt ugyanúgy lehet gyakorolni, mint a kompozíciós technikákat, a rögtönzést is készségszintre lehet emelni. Elképesztő tudatosságot tesznek a tanítás és a gyakorlás mögé. 

Erre biztosan szükség van a jazz tanulásában?

Nekem szükségem volt rá a fejlődéshez. Egy focista is rengeteget fut az edzésen, fekvőtámaszozik, gyakorolja a kapura rúgást. Jobb lábbal laposan, bal lábbal magasan, aztán fordítva, de lehet persze, hogy nem így van, nem értek a focihoz, az azonban biztos, hogy aki valamit készségszinten akar elsajátítani, annak, olyasmit is gyakorolnia kell, ami nem mindig szórakoztató, pontosabban ezekben a feladatokban is meg találni azt, ami élvezhető és kihívások elé állít. A lényeg: a Berklee-től más lett a szemléletem.

Hazajöttél, mert, ahogy gyakran említed, hiányzott a család és az ország. 

A Berklee után még ottmaradtam egy évig, játszottam különféle zenekarokban, de végül igen, 2003-ban hazajöttem. Előbb elkezdtünk dolgozni Oláh Kálmánnal, aztán 2004-ben magalakult a Bacsó Kristóf Quartet.

A Bacsó Kristóf Quartet első lemeze 2009-ben jelent meg Alteregos címmel. Hosszúnak tűnik a ráfutás…

Több anyagot csináltam előtte, de ez volt az, amelyet elég érettnek találtam ahhoz, hogy megjelenjen lemezen. Előtte sokat tanultam, egyebek mellett zeneszerzést is. 

Egy jazz zenésznek érdemes zeneszerzést tanulnia? Hiszen csak egy témát kell kitalálnod, a többi rögtönzés…

Egy költőnek kell irodalmat tanulnia? Egyébként a zeneszerzésnek is számos fokozata van. Vannak például a „füttyös szerzők”, akik találnak egy dallamot, amelyből sláger lesz, de én ennél többre vágytam. Kinyitottam egy ajtót, és kinyílt huszonöt másik: hangszerelések, harmóniák, ellenpontozások, klasszikus megközelítések, hasonlók. Nekem ez nagyon tetszett. És persze a koncertek, lemezek is fontosak voltak: Fekete Kovács Kornél elhívott a Modern Art Orchestrába, melyben rengeteg lehetőség volt fejlődni, mint zeneszerző, később megalakult a Bacsó Kristóf Triad. Ennek a formációnak a lemeze volt a 2016-ban megjelent Pannon Blue, amelyen Lionel Loueke gitáros is közreműködött, az év hazai jazz albuma lett. De most a legfontosabb az új lemezünk, a Daniele Camarda basszusgitáros közreműködésével készült, tavaly megjelent Imanigary Faces című album.

Utóbbit mi inspirálta?

Egyebek mellett zeneileg több klasszikus mű. A nyitódarab például egy Erik Satie-darab újragondolása, a végén egy Bartók-darabot dolgoztunk fel. Bartók nekem különösen fontos, és tőlem azért lehet hiteles, mert az én örökségem része. Néha megtalálnak a kritikusok azzal, hogy túl amerikai, ahogy játszom, külföldön azt mondják, „Aha, érezhető, hogy Európából jön!”… Akkor mi az igazság? Budapesten nőttem fel, ezek a hatások értek, ilyen lett a zeném. 

És tanárként ezt tudod továbbadni a fiataloknak.

Nem, én csak azt tudom tanítani, hogy az ember hogyan álljon hozzá a világhoz, és abban tudok segíteni, hogy mindenki megtalálja a maga útját.

Most a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének vezetője vagy. Gondoltad valaha?

Nem volt ilyen ambícióm. 2012-ben kezdtem ott tanítani, mert nagyon szeretek beszélni a szaxofonozásról, a zenéről, az improvizációról, szeretek együtt gondolkodni a növendékekkel, egyáltalán: szeretek ezzel foglalkozni, ezért szereztem meg a doktori fokozatot is. És mert megvolt a doktori fokozatom, az egyetem rektora Vígh Andrea, valamint az elődöm, Binder Károly is úgy gondolta, talán jól tudnám ezt csinálni, tavaly megkaptam ezt a lehetőséget.

Mi az, amit másképpen csinálsz, mint elődeid?

Nem azért kell változtatni az oktatásban, mert az elődök rosszul csinálták volna a dolgukat, hanem azért, mert a világ is változik, újabb és újabb kihívásokat fogalmaz meg. Ma már nem kazettákat vagy CD-t másolunk, bármihez hozzá lehet jutni, legyen az zeneanyag, oktatási metódus, vagy mesterkurzusról készített felvétel. Ma már az a fontos, hogyan lehet ezt a mérhetetlenül sok ismeretanyagot becsatornázni, hogyan talál rá a növendék a saját útjára. A bemutató koncerteket videóra vesszük, közösen elemezzük, és arra törekszünk, hogy a tanár és a diák között ne frontális viszony legyen, hanem a tanár egyfajta segítőként működjön. És mert a kor megkívánja, tanítjuk azt is, hogyan kell menedzselni a saját produkciókat. Hogyan kell megírni egy pályázatot, egy szerződést, hogyan kell megcsinálni egy költségvetést és hasonlók.

Tényleg elzenélitek a festményeket és a verseket?

Egyszer a második évfolyamosoknak Kandinszkij-festményekre kellett improvizálniuk. Nagyon érdekes volt, még a játékuk is megváltozott. És valóban szoktunk versekre is rögtönözni, de az egy fokkal könnyebb, mert annak van formája, ritmusa. A vers időben zajlik, a képnek nincs ideje.

Az a fiatal, aki ma a jazz útján indul el, mit remél ettől a viszonylag kevesekhez szóló műfajtól?

Aki hozzánk jár, az nemcsak a jazz területén tudja kamatoztatni mindazt, amit megtanult a zenei szabályokról, a kiejtésről, a zenei formákról. A jazz érdekes elegye a szórakoztató és a klasszikus zenének, ezért sok irányba lehet innen elmenni. Egyebek mellett a könnyűzene vagy a world music felé is kinyílnak az ajtók.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN