A jazz egy sötét ló

Alig húszévesen, 2015-ben harmadik lett a Montreux-i Jazz Fesztivál zongoraversenyén, három évvel később pedig meghívást kapott az amerikai Thelonious Monk Institute nemzetközi versenyére, ahol a világ legjobb jazz-zongoristái között mérettette meg magát. Oláh Krisztián, bár még csak 27 éves, számos díjat nyert, és a hazai jazz legjobbjai között tartják számon. Sportol, Márait olvas és már tudja: a világot bevenni csak országonként lehet.

Nagy focirajongó vagy?

Régebben az voltam, ma már nem annyira.

Azért tudnál mérkőzést közvetíteni?

Miért?

Mert kaptál egy Szepesi György-díjat.

Ja, igen. Ez nem az a Szepesi György. Ezt a díjat egy egri zenészről nevezték el.

Én sem nagyon értettem, hogyan kerül a focilabda a zongorára.

Amúgy igazad van, őt sokan nem ismerik, és tényleg azt gondolják, hogy a sportkommentátorról elnevezett elismerést kaptam meg.

Pedig a te életed színtisztán a zongora körül forog. Édesapád nemzetközileg is jegyzett jazz zongorista, édesanyád klasszikus zenét tanít.

Édesanyám klasszikus zongoraművészként végzett a Zeneakadémián, több mint húsz éve tanít, sőt, ma már tanszékvezető a Józsefvárosi Zeneiskolában.

Egyszer arról meséltél, készült rólad olyan csecsemőkori fénykép, amelyen a zongorán fekszel, vagyis már a pólyán keresztül ittad magadba a zenét. Törvényszerű volt, hogy te is zongorista leszel?

Ez inkább azért lehetett, mert a szüleim nem egy távoli irodában dolgoztak, hanem nagyrészt otthon. Édesapám is otthon gyakorolt, édesanyám is, ő még tanított is a lakásunkban, vagyis ebben a térben zajlott az ő aktív művészi életük. Annak biztosan nehezebb, akinek a szülei elmennek egy munkahelyre, de a gyerek számára sokáig nem derül ki, hogy mit csinálnak ott.

Mondjuk, ez is felvet egy kérdést. Amikor már te is gyakoroltál, akkor sorban állás volt a zongora előtt?

Amikor pici voltam, és elkezdtem zongorázni, akkor egy zongoránk volt, és azt tényleg meg kellett osztani, de akkor sem volt ütközés. Aztán nagyobb lakásba költöztünk, ahol már lett egy pianínó is, sőt egy ideig kettő, később még egy elektromos zongora is bejött a képbe, akkor már négy lehetőség volt a gyakorlásra, illetve a tanításra. Nyilván olyan is volt, hogy egyszerre készült mindenki valamilyen koncertre, úgyhogy néha volt egy kis hangzavar.

Kiskorodban mit gondoltál a zongorázásról? Játék volt? Örömforrás?

Amit nem szerettem, amihez nem volt kedvem, azt eleinte nem tanultam meg, amit szerettem, azt viszont szívesen gyakoroltam. Az igazi nagy örömérzés akkor jött meg, amikor először improvizáltam, és ezt fel is fogtam. Szabadság volt és mámor.

Vagyis megérkezett az életedbe a jazz.

Az első improvizációk azokhoz a klasszikus zenei darabokhoz hasonlítottak, amiket édesapám játszott otthon. Ami ezekből összegyűlt bennem, azokból próbáltam összerakni valamiket. Ezeket egyébként rendszeresen megmutattam Szakcsi Lakatos Béla bácsinak, akinek nagyon tetszettek. Főleg azért, mert zenetörténetről, stílusokról akkoriban még semmit sem tudtam, mégis ilyeneket csináltam.

A konziban komolyzenésznek készültél, aztán a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet már jazz tanszakon végezted el. Valóban felmerült korábban, hogy komolyzenész leszel?

Persze, ez a mai napig is felmerül, de ma már másképp. Azt hiszem, most kezdem megtalálni a helyemet a zenei skálán, és ebbe éppúgy belefér a klasszikus kamarazenélés, jazz-zongorázás, és a kompozíciós munka mindkét műfajban. Tíz éve még nagyon kevés átjárás volt a klasszikus- és a jazzoktatás között, de elindult egy pozitív változás azért, hogy ezek közelítsenek egymáshoz. Nyugaton ez természetes. A Bartók konziban kialakult egy klasszikus zenei identitásom, és a Zeneakadémián is elhangzott néhányszor az a kissé pátoszos mondat, hogy „Ezek között a falak között gyakorolt Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Bartók Béla és Liszt Ferenc”.

És ilyenkor párás lesz a szem.

Igen, és ezzel a hozzáállással valóban ki tud alakulni egy komolyzenei identitás, melynek van egyfajta romantikája, amit szeretek, ugyanakkor könnyen agyonnyomhatja az embert. De különösen szerencsésen alakult a pályám, hogy tizenöt éves koromtól improvizáltam, jazzt játszottam, belecsöppentem a hazai jazz életbe, jártam a klubokba, a Hercegprímás utcai Wine Bar nevű helyen például megkaptam a hétfői napot, összeraktam egy triót, és attól kezdve minden hétfőn ott zenéltünk.

Szereztél pénzt és rutint.

A rutin volt a fontosabb, ilyenről egy tizenöt éves gyerek csak álmodik. Ez hihetetlenül nagy löket volt, valóban szereztem ott egy alaprutint, és zenekari ismeretet, amelyet aztán nagyon jól tudtam használni később.

A divatos zenék nem csábítottak? Vagy akár az a tény, hogy azok nagyobb figyelmet generálnak? Mondjuk ki: nem csábított a sztárság?

Nem csapott meg annyira a divat, hogy egy szintre kerüljön azzal, amit otthon és a tanulmányaim során kaptam. Nálam sohasem került egy polcra bármelyik mai mainstream előadó és Bartók Béla, de azt is felismertem, különösen fontos, hogy ma jól rezgő formátumban tálaljam a mondanivalómat, és hogy ezzel szélesebb közönségnek is megmutathassam a zeném.

Miközben nyilván töltöttél időt a kortársaiddal is, akik hatottak rád.

A budapesti szcénában mindenféle szubkultúrával megismerkedtem, volt, ami jobban megfogott, volt, ami kevésbé, de azért minden területen találtam értéket. Az elektronikus zenei színtéren is van egy csomó izgalmas előadó, például egy kedves barátom, Coloboma, jegyezzük meg ezt a nevet. Kizárólag a zeneipari fejjel gondolkodó mainstream poppal nem tudok mit kezdeni, mert annyira más úton csatornázza be az embereket, és teljesen más típusú kapcsolódást is indukál a közönséggel, mint amire én törekszem.

Alighanem jól tetted, hogy a jazz irányába mentél, merthogy már fiatalon nyertél egy sor díjat. Miért indul el az ember zenei versenyeken?

A fiatal, pályakezdő jazz- és klasszikus zenészek körében ma már ez természetes. Jó kiugrási lehetőség. Különben nem vagyok jó versenyző. Nyomás alatt nem tudok jól teljesíteni.

Ahhoz képest nyertél néhány díjat.

Az a drukk, ami egy nagyobb koncert előtt van, a koncert első percében könnyen átbillen egy hatalmas flow-élménybe, szemben azzal, ami egy versenyen rászakad az emberre. Ott ugyanis van öt perced arra, hogy megmutasd: te vagy a legjobb zongorista a világon. Hosszú önvizsgálat után kiderült, hogy ez az amerikai stílusú megmérettetés nem az én világom. Ezért nem lenne szerencsés, ha összecsomagolnék, elrepülnék, mondjuk New Yorkba, és megpróbálnám eladni magam. Valószínűleg nem sikerülne.

A nagy sztároknak hogyan sikerül?

Megfelelő időben, megfelelő helyen vannak, és a lehetőséget villámgyorsan kihasználják. Képben kell lenni zeneileg, emberileg, kell a gyors reakció és az a négy-öt frappáns mondat, amivel egy pillanat alatt eladod magad és a „termékedet”. Az üzletemberek ezt úgy hívják „elevator pitch”, vagyis rövid, lényegre törő, akár egy liftben, két emelet között előadható prezentáció. Én nem ilyen típusú ember vagyok. Lassabb és elmélyültebb kapcsolatokat keresek a zenészvilágon belül is. Jó, persze, valahogy én is eladom magam, hiszen ebből élek.

És jó, hogy valahogy eladod magad, mert egyebek mellett így lettél harmadik a Monterux-i Jazz Fesztiválon, amelynek egyik jutalma az volt, hogy két hétig világsztároktól tanulhattál.

2015-ben történt mindez. A Monterux Jazz Academy egy turnéval, kurzussorozattal egybekötött kéthetes közös munka volt olyan topzenészekkel, mint Al Jarreau, Kurt Rosenwinkel vagy Joe Sanders. Hihetetlenül sokat tanultam a zenéről és a világ jazz bizniszének felépítéséről, működéséről. Rengeteg kérdést megfogalmaztam, számos problémára ráláttam, és arra is, hogy melyek azok a lépcsőfokok, amelyeken a magyar jazzéletnek fel kell magát tornásznia, valamint mik az én potenciális kiugrási lehetőségeim.

Milyen tanulságokkal szolgált mindez?

Még csak húszéves voltam, de megértettem, hogy lehetsz te a világ legjobb muzsikusa, azzal semmire sem mész, ha leveleket, CD-ket küldözgetsz a nagy fesztiválszervezőknek. Az említett két hét alatt a Montreux-i Jazz Fesztivál főigazgatójával többször beszélgettem, és az egyik kávézás közben megkérdeztem tőle, mi lenne, ha küldenék a következő évben egy e-mailt, hogy szeretnék a fesztiválon fellépni. Mire ő elővette a telefonját, suhintott rajta egyet, és megmutatta, hogy az elmúlt egy órában körülbelül nyolcvan új levél érkezett, bizonyára kiváló zenészektől hasonló kérésekkel. Naponta többszáz levelet kap, és ez feldolgozhatatlan.

Mi a megoldás?

Csak a négy-öt top ügynökségtől érkezett üzeneteket nyitja meg, az üzembiztos produkciókat tőlük veszi meg. Vagyis két lehetőségem van. Vagy összecsomagolok, aztán elmegyek valamelyik nyugat-európai nagyvárosba, és ott elkezdek mindent elölről, vagy itthon maradok, az itthoni körülményekhez alkalmazkodva, de egy progresszívebb hangot megütve jelen vagyok, és megpróbálok tenni azért, hogy felkerüljek az európai térképre. Nyolc évvel ezelőtt nem voltam mentálisan kész arra, hogy egy teljesen új helyen, teljesen új emberek között, új életet kezdjek. Emellett mindig volt itthoni projekt, melyekről azt gondoltam, nem kellene kihagyni.

Megbántad?

Nem. Minden úgy történt jól, ahogy történt. Amúgy hihetetlenül sok topkategóriás zenész van a világon, sőt Magyarországon is nagyon sok kitűnő jazz- és klasszikus zongorista van. Miközben a zeneipar elkezdett praktikusan működni. Egy amerikai azért nem valószínű, hogy európai zenészt hív a zenekarába, mert azzal egy csomó probléma merül fel. Az utazás, a próbák, az adózás és hasonlók. Egyszerűbb, ha egy másik amerikait hív.

Egyszóval nem könnyű meghódítani a világot?

Nem. De el lehet indulni step by step. Előbb lokálisan, aztán városszerte, országszerte, majd a szomszédban, később Európa-szerte kell meghódítani a közönséget. Valamelyik híres jazz fesztivál kurátora mondta, hogy előbb egy országot kell bevenni. Sok zenekar azt rontja el, hogy csinál egy húszállomásos turnét tíz országban, és mindenhol meghallgatják őket, de rövidesen nem fognak rájuk emlékezni. Viszont, ha egy zenekar elhatározza, hogy meghódítja, mondjuk, Spanyolországot, akkor az lehet egy világhódító út első állomása. Ugyanis, ha ott sokat koncertezik, a helyi rádiókban játsszák a számait, helyi promoterekkel ismerkedik, akkor kialakul Spanyolországban valamiféle hírneve, onnan könnyebb továbblépni Franciaországba, vagy bárhová. Szóval ezt látom járható útnak: lépésről lépésre.

Az egyszerű kategorizálás szerint létezik klasszikus zene, a könnyű- és a népzene. Ja, meg a jazz…

Pedig a jazz nagyon is komolyzene, miközben „közigazgatásilag”, jelen állás szerint sajnos a könnyűzenéhez tartozik. Ritkán teszik hozzá ehhez a kérdéshez, hogy a jazznek nagyon fontos alkotóeleme az európai klasszikus zene összhangzattana, a motívumhasználata és egyebek. Az 1940-es években a bebop forradalom idején, vagyis a művészi igényű jazz kialakulásakor használt improvizáció hangkészlete teljesen más súlyozással, de jelen volt már a bécsi klasszikában is, Haydn, Mozart, Beethoven műveiben.

Mégis: mi a jazz?

A jazz egy sötét ló. Tulajdonképpen mindenki sejt róla valamit, sokan úgy gondoljuk, tudunk is róla valamit, de olyan definíciót még senkinek sem sikerült mondania róla, ami a zenészek és a közönség oldaláról is elfogadható. Ugyanis a műfaj évtizedről évtizedre felülírja saját paradigmáit, és mindezt nem egységesen, azaz globálisan, hanem lokálisan. Az egyik terület így fejlődik, a másik úgy. Már nekünk is van saját jazz történelmünk Szakcsi Lakatos Bélával, Babos Gyulával, Kőszegi Imrével, Szabados Györggyel…

Talán a hazai jazz történetének része lesz a JazzFest Budapest is.

Én boldog lennék, ha ez a brand tartósan megmaradna, hiszen minden nagyvárosnak van egy jazz fesztiválja. Jó lenne, ha Budapest is bekerülne az európai jazz körforgásába. Itt egy platformara kerülnek a világsztárok, az ugyancsak nagyszerű magyar jazz muzsikusok, illetve most debütáló, vagy külön erre az alkalomra összeállított produkciók.

Egyszer azt mondtad valahol, hogy kötelezővé tennéd az improvizáció tanulását.

Mert az improvizáció arról szól, hogy figyeljünk egymásra, miközben mondjuk el, amit szeretnénk, de úgy, hogy az befogadható legyen a másik számára is, amiből ő aztán tud építkezni. Az improvizáció tanulása fejlesztené a szociális érzékenységet.

Az egymásra figyelés élőben az igazi. Online zenehallgatás közben talán nem olyan erős a hatása.

Tény, hogy az elmúlt években, a Covid-járvány idején minden házhoz jött. Az étel, az ital, az interneten keresztül a filmek, a zene, az emberek facetime-on kommunikáltak, zoomon keresztül dolgoztak, és mindenki rájött, hogy ez nem annyira jó, mindenki levegőért kapkodott. A mi felelősségünk, hogy olyan zenét csináljunk a zenemegosztó oldalakra, amelyek hallatán az embereknek kedvük lesz elmenni a koncertekre is.

Szabadidődben mit csinálsz? Sportolsz, olvasol?

A huszonegyedik századi zenészprofilnak szerves része az önismeret, a mentális egészség és a sport. És olvasok is, igen. Többségében szépirodalmat, most éppen Márait. Varázslatos, hogy a szavak segítségével is átélhető az a szépség, ami a hangokkal elérhető.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN