Jazz és dada
Harcsa Veronika igazán sokszínű énekes. A legfontosabb társa a zenében Gyémánt Bálint gitáros, duójuk olykor két belga zenésszel egészül ki, de kipróbálta magát elektronikus popzenében, dadaista operában, avantgárd költők verseit énekelte el, és fura feldolgozásban énekli Debussy műveit. A beszélgetésből az is kiderül, miért került a tizenkétezer éves sámánasszony sírjába teknősbéka, és mikor mondta azt Jiří Menzel, hogy „jó, ez hülyeség.”
Tudsz még deriválni?
Valami fogalmam még van róla. Szigorlatoztam belőle, de ma már nem hiszem, hogy menne… Azóta a zenében és a napi életben sem kellett deriválnom.
Vagyis amikor matek szakra jártál, akkor haszontalan tudást szereztél.
Szó sincs róla! A matematika nagyon hasznos. Például strukturált gondolkodásra tanít.
Aminek olykor hasznát lehet venni?
A mindennapokban szinte mindenhol hasznát lehet venni. Még az önismeretben is.
Jól tanultál?
Igen. Egyesek szerint stréber voltam, a szüleim szerint jó kislány…
Jó tanuló, jó sportoló.
Az én életemben a tánc helyettesítette a sportot. Különben jó tanuló voltam, versenyeken is indultam: matek-, nyelvi- vagy éppen szavalóversenyeken. De mert a matek ment a legjobban, a hatodik osztály után a Fazekas Mihály Gimnáziumba jelentkeztem. Heti nyolc matekóránk volt, plusz a szakkör délutánonként.
Nem volt ez sok?
Szerettem. A matematikában nagyon tiszta érzéseket lehet megélni. A megoldás, akárcsak a sportban egyértelmű: a végeredmény jó vagy nem jó.
A zene éppen az ellenkezője: szubjektív.
A zenében ez tényleg nincs így. Ott a végeredmény és egyáltalán: minden teljesítmény megítélése szubjektív.
Honnan a zene szeretete?
A szüleimnek ugyan voltak klasszikus zenész barátai, de a családomban a zenéhez nem volt előkép. Hétéves koromban ugyan elkezdtem zongorázni, de csak azért, mert a szüleim azt gondolták, a zene mélyebb ismerete az általános műveltség része. A zenében nem voltam kiemelkedő, inkább a matematika lehetett cél.
Zongorázni kezdtél, aztán tanultál szaxofonozni is. Miért pont ezt a hangszert választottad?
Tizenötéves kamasz voltam, untam a Chopin-etűdöket, és a szaxofon vagány választásnak tűnt. Persze semmit sem tudtam a hangszerről és a jazzről sem. Emlékszem az első szaxofonórán a tanárnőm, Pozsár Eszter megkérdezte, hogy mit szeretnék tanulni, klasszikus zenét vagy jazzt. És mert az utóbbiról semmit sem tudtam, viszont a kalandot kerestem, azt választottam.
Szóval kalandvágyból lettél jazz-zenész. Mi volt az első igazi találkozás a műfajjal?
Az első jazzlemez, amit megvásároltam, Archie Shepp: Down Home New York című albuma volt. Gondoltam, ha már szaxofonozom, kellene egy jazzlemez, amelyen valaki szaxofonozik. A borítója alapján választottam, és nagyon beletaláltam. Igazi, nagyvárosi groove-os anyag, hallani az utcazajokat, a taxik tülkölését, teljesen odavoltam tőle. Nagyon ki voltam éhezve arra, hogy valami mást kapjak a zenétől, a világtól, mint eddig. Én így lázadtam.
Ment a szaxofon?
Nem voltam kiugró tehetség, de nagyjából ment.
Miért hagytad abba?
Egyebek mellett azért, mert egyszer hallottam Bolla Gábort játszani, aki nálam ötször jobban szaxofonozott, csakhogy én tizenkilenc éves lehettem, és négy éve fújtam a hangszert, ő talán tizenkettő, és két hónapja. Úgy gondoltam, ezt nem kellene erőltetnem. Viszont akkor már tanultam éneket is.
Tanulmányaidat a Budapesti Műszaki Egyetem műszaki informatika szakán kezdted, ám 21 évesen elhatároztad, hogy jazz-zenész leszel?
Akkor csak annyit határoztam el, hogy jelentkezem a jazz tanszakra, adok egy esélyt annak, hogy komolyabbra forduljon a kapcsolatom a jazz-zenével, és mivel maximális pontszámmal vettek fel, úgy éreztem, hogy kaptam egy választ, hogy igen, valóban érdemes szorosabbra fűzni a szálakat.
A klasszikus zene pedig a sarokba került.
Igen, de búvópatakként mindig jelen volt. A budapesti diplomám megszerzése után négy évvel kimentem Brüsszelbe, és 2014-ben mesterdiplomát szereztem a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban. A kinti képzésen is jazz szakos voltam, ám rengeteget tanultunk 20. századi klasszikus zenékről.
Az első zenekaraidról és együttműködéseidről, az Erik Sumo Bandről, a Pannónia Allstars Ska Orchestráról vagy a Bin-Jipről mintha kevésbé szívesen beszélnél mostanában.
Annyi minden történt azóta, hogy ma ezekről tényleg kevesebb szó esik, de elárulom, hogy ma is van hasonlóan könnyen fogyasztható zenekarom, Next.Ape a neve. Belga zenészekkel alapítottuk, elektronikával és improvizációkkal megspékelt alternatív popzenét játszunk. A mai napig mindenevő vagyok, mert úgy gondolom, ha egy zene eredetiséget, szakmai tudást és valamiféle üzenetet közvetít, akkor mindegy, milyen dobozba tesszük.
Lepj meg egy zenekarnévvel.
Aphex Twin. Gépekkel, elektronikával hozza létre a zenéjét, közben egyes dalai kortárs kompozíciókként is értelmezhetőek, és olyan kreativitás és megdöbbentő zenei mélység van benne, hogy szájtátva hallgatom ma is.
Ezt, mondjuk, nem láttam szembejönni… De lehet egyszerre Aphex Twinért rajongani, jazz színpadon fellépni, dadaista operában énekelni, különös Debussy-feldolgozásokban részt venni, vagy verslemezen dolgozni?
Ezen én is gyakran gondolkodom. Látom, hogy a legtöbb előadó rááll egy vágányra, és nálam sokkal szűkebben, pontosabban kijelöli a kereteit, de én nem ilyen vagyok. Egy biztos: addig csinálok valamit, amíg hitelesen tudok megjelenni benne. Amikor azt érzem, hogy eljött az a pont, amikor ez már nem megy, amikor egy-egy produkció már nem az enyém eléggé, akkor azt otthagyom. Ezért léptem ki az Erik Sumóból és Bin-Jipből is, pedig mindkettőt nagyon szerettem.
A legtöbbet Gyémánt Bálint gitárossal dolgoztok, fontos munkakapcsolat a tiétek, de ha már a különös produkciók szóba jöttek, beszéljünk a versfeldolgozásokról.
A Lámpafény egy konvencionális verslemez volt, amikor annak a verseit válogattam, felfedeztem Kassákot, és éreztem, hogy az ő művészete, gondolkodása különösen izgat. Éreztem azt is, hogy ezzel valamit nagyon szeretnék kezdeni, de nem az akkori mainstream jazzt játszó csapatom tagjaival, hanem olyanokkal, akik a szabadzenében különösen otthon vannak, szeretik az avantgárdot, és tudnak kapcsolódni Kassákhoz. Így született egy Kassák Lajos verseit feldolgozó avantgárd projektlemez.
Mi fogott meg az avantgárdban?
Ez az irányzat már akkor megfogott, amikor Brüsszelben részt vettem a mesterképzésen. Ott volt szabadimprovizáció óránk, amit egy fantasztikus zongorista, zeneszerző tartott, úgy hívták, hogy Kris Defoort, azóta már két lemezt is készítettünk együtt. Amikor avantgárd szabadimprovizációs előadásban veszek részt, azt érzem, hogy azzal, hogy a zenét lecsupaszítjuk a nyugati zenelméleti hálótól, az összhangzattól és valamennyi elméleti tudástól, a zene a lényegét érjük el.
Vékony jég.
Az. Rizikós. Viszont, amikor sikerül, az nagyon katartikus tud lenni. Ezért a Kassák-lemez után olyan költőket kerestünk, akik passzolnak ebbe az avantgárd, posztmodern, őrült világba. Tandori, Sziveri János…
Versrajongó vagy?
Bizonyos mértékig, de összességében is érdekelnek a társművészetek. Amikor Londonban éltünk a férjemmel, egy képzőművész barátunk, Nemes Márton kalauzolásával jártuk a galériákat, most éppen Szabó Rékával, az átmenetileg szünetelő Tünet együttes kortárstánc csoport vezetőjével dolgozom együtt. És nagyon érdekes volt ismét elővenni a klasszikus zenét is, ennek legfontosabb része a Debussy-anyagunk, amelyet Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel és Fenyvesi Márton sound designer gitárossal játszunk. Debussy dalai improvizációkkal, mai hangzással. Azóta sokszor kerestek meg a klasszikus közegből zenészek, zeneszerzők, hogy olyan énekessel szólaltassanak meg klasszikus darabokat, aki nem klasszikus technikával énekel, ugyanakkor szakmailag kész a feladatra.
A logika azt diktálná: azokra a feladatokra csak klasszikus képzettséggel rendelkező előadó alkalmas.
Pedig bizonyos darabokat a klasszikus zenében kanonizált zeneszerzők nem klasszikus képzettségű énekeseknek írtak. Két éve előadtam a Pierrot Lunaire-t, amit Schönberg egy színésznőnek írt, de például Poulenc is írt színésznőknek, sanzonénekesnőknek. Ezek technikailag nehéz művek, ezért ezeket kilencvenkilenc százalékban klasszikus énekesnők éneklik, pedig másra is alkalmasak.
Egy Jiří Menzel rendezésében megvalósuló Kurt Weill -daljátékban és A kés könnyei című dadaista cseh operában főszerepeket énekeltél. Különös vállalások.
Amellett, hogy a kottát én is komolyan veszem, jazzénekesként akaratlanul is adok spontaneitást és esetlegességet az előadáshoz, és ezek a darabok talán meg is kívánják ezt. Azt hiszem, ezért kértek fel ezekre a darabokra.
Milyen volt Menzellel dolgozni?
Akkor már túl volt egy sztrókon, szóval nem a legsziporkázóbb Menzellel dolgoztunk együtt, de még így is fantasztikus ötletei voltak, amiket egyébként egy pillanat alatt elengedett, ha nem működtek. Nevetett egyet, és azt mondta: „Jó, ez hülyeség.” Nagyon kedves ember volt.
Dalszövegeket is írsz. Nem sok ez?
Gadó Gáborral készítettünk egy lemezt, ami ősszel jelenik meg, legutóbb ő kért meg arra, hogy írjak szövegeket a dalaihoz. Márpedig az ő alkotói világa annyira komplex és mély, hogy azokhoz nem lehet tinglitangli szövegeket írni. Az egyik például úgy született, hogy akkoriban olvastam arról, hogy feltárták egy tizenkétezer éves sámánasszony ma különösnek tetsző sírját, amelybe állatokat is temettek mellé, sast, ami szárnyakat adott neki, teknőst, aki páncélt…mindez mintha megnyitotta volna előttem az időt, és dalszöveg született a történetből.
Egyszer azt mondtad a jazzről, hogy olyan típusú egymásra figyelés, mint amikor egy párduc várja, hogy lecsapjon a kínálkozó pillanatra.
A jazz azt jutalmazza, ha valaki szabad és fókuszált tud lenni egyszerre. És valóban fontos a jazzben az egymásra figyelés, amit leginkább a szabadimprovizáció tanulásakor éreztem meg. Úgy ülsz, mint egy macska, mozdulatlan vagy, de ha le kell csapni egy zenei mozdulatra, egy felkínált pillanatra, akkor nincs gondolkodás, ugrasz.
Talán egyszerű, mégis fontos kérdés: hogyan látod magad húsz év múlva?
Most számos zenei munka mellett kétéves posztgraduális képzés keretében zeneterápiát tanulok, régóta foglalkoztat a zene és a lélek kapcsolata. Kell egy eszköz a kezembe ahhoz, hogy ne legyek teljesen kiszolgáltatva a folyamatos koncertezésnek, mert bár ez csodálatos dolog, de rengeteg utazással jár, néha fárasztó. Azt is érzem, hogy már az előadók és a szervezők is komplex struktúrákban gondolkoznak. A következő tervem, hogy egy olyan koncertműsort hozzak létre egy Nora Thiele nevű ütőhangszeressel, amelyben ötvözöm a workshop interaktív elemeit és a zeneterápia egyes eszközeit a koncertprogrammal.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
