A történetmesélés csodája

Stacey Kent koncertjein lenni olyan, mintha az embernek napsugarak simogatnák a lelkét. A Grammy-díjra jelölt és számos elismeréssel díjazott, világhírű amerikai jazzénekesnő május közepén – a JazzFest Budapest záró rendezvényeként – az Erkel Színházban lépett fel brazil stílusú koncertjével, ahol saját kvartettje mellett a Danubia Zenekar kísérte. Az énekesnővel a fellépés előtti napon, a zenekari próbát követően beszélgettünk fájdalomról és fényről, a brazil érzékenységről és a történetmesélés iránti szenvedélyéről.

Egyszer arról beszéltél, hogy a ház, amiben felnőttél, tele volt szomorúsággal. Máshol azt említed, a szambában ott a lehetősége annak, hogy a szomorúság egyszer majd véget ér. Amikor azon gondolkodtam, miért ilyen fontos neked a brazil muzsika, magamban ezt a kettőt összekapcsoltam. Hogy talán szomorúságban élve, a szambában rejlő remény segített a túlélésben. És mintha a színpadon máig az a szándék vezérelne, hogy ezt a reményt továbbadd. Jól gondolom?

Igen, jól látod. Hogy őszinte legyek, érzelmileg nehéz időszakon megyek keresztül, mert most veszítettem el az apámat. Mindannyiunknak vannak szüleink, családunk. A szeretteink elmennek, és ez nagyon fájdalmas. Most sok időt töltök azzal, hogy a testvéreimmel beszélgetek. Mert amíg ők együtt lehetnek, én turnézom, így én vagyok az egyetlen, aki távol van.

Köszönöm, hogy ezt elmondtad.

Így el is érkeztem a kérdésedhez, hogy igen, a zene volt számomra az alap, mert egy reménykedő, előrenéző alkatú ember voltam. Elvágyódtam a fénybe, miközben egy sötét helyen nőttem föl.

Erősen vonzott az olyan típusú muzsika, ami nem tagadja meg a sötétséget.

Az emberek gyakran fordulnak a zenéhez, sokszor nagy hangerőre is állítják, hogy elnyomják vele azokat a dolgokat, amik fájnak. Én inkább megpróbáltam elfogadni a fájdalmat, de egyben megtalálni a reményteli kiutat. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy annyira vonzódtam a brazil zenéhez, aminek a ritmusa és a dallama is visz előre, sodor tovább. Így hallottam ezt gyerekként, anélkül, hogy valaha is képes lettem volna megfogalmazni, mi az, ami vonz benne.

Később tanultál portugálul is, hogy megismerhesd a brazil és portugál írók és költők műveit.

Megtettem volna korábban is, csak harminc évvel ezelőtt még nem volt erre annyi lehetőség, mint ma. A New York Times is arról cikkezik, hogy eddig miért nem tudta senki, ki volt Clarice Lispector vagy Fernando Pessoa? Mindezek a portugál nyelven író alkotók az angol ajkú világban nem nagyon ismertek. Múlt héten Portugáliában vacsoráztam két amerikai barátommal. Mindketten professzorok és költők, nagyjából mind egyidősek vagyunk. Arról beszélgettünk, hogy tanultunk olasz, német, osztrák és francia költőkről, de a lenyűgöző, portugál nyelven alkotó költőkről nem. Sokan azt gondolják, ennek a zenémhez van köze. Valójában nem, mert nyelvtanuló voltam, és meg akartam tanulni a portugál nyelvet.

A nagyapád francia volt, aki kivándorolt Amerikába, és ott telepedett le, ám nem élvezte a kinti életet. Szomorú ember volt, de amikor franciául beszélt, akkor ragyogott. Ez is nagyon erős gyerekkori élményed lehetett.

Igen. Amikor eszünk valamit, ami az otthont juttatja eszünkbe, vagy megérezzük valaminek az illatát, ami egy szép emléket idéz föl bennünk, ránk tör egy ismerős érzés. A nagyapámat a francia nyelv egy boldogabb időbe, boldogabb helyre és boldogabb országba röpítette vissza. Amikor franciául beszélgettünk, verset szavaltam neki, zenét hallgattunk vagy filmet néztünk, olyankor jól volt, és felragyogott a lelke. Ma órákig próbáltunk a zenekarral, imádtam.

El kellett felejtenem, miben vagyok benne jelenleg, és a muzsika helyre tesz, megnyugtatja a lelked. Elvesztettem az apámat, és nagyon fáradt vagyok. Úton vagyok, távol az otthonomtól. Az élet nem mindig ilyen. De amikor muzsikálsz vagy zenét hallgatsz, bármi is történt veled, elfelejted. A nagyapám apám édesapja volt, így most nekem ez az emlékezés is egy érzékeny terület.

Akkor menjünk vissza a fénybe. Élőben hallgatni téged olyan, mintha az embernek napsugarak simogatnák a lelkét. A beszélgetésünk elején arról esett szó, hogyan akartad megteremteni magad körül a fényt. És a következő lépés az lehetett, ezt miként adod tovább a többieknek.

Mindig is azt akartam, hogy az emberek jobban érezzék magukat, és ettől én is jobban vagyok. Azt akarom mondani nekik, gyertek velem, mert eljuthatunk egy különlegesebb és fényesebb helyre.

Mutatok valamit. Mostanában folyamatosan a testvéreimmel beszélgetek, elindítottam egy Messenger csoportot, úgy hívják, „Testvérek”. Látod azt a képet, amit feltettem?

Igen.

Egy sor vonal van benne, mindannyiunknak egy-egy. Azt mondtam, húzzuk meg a vonalat, mert ugyanabban a csónakban vagyunk. Néhányuknak jobban fáj, mint a többieknek. Most húzzuk meg a határt, és ne hordozzuk a fájdalmat, hanem idővel lépjünk tovább. Tehát szó szerint meghúztam ezt a vonalat, és azt mondtam: lépjetek a vonal elé, és menjünk tovább. Próbálok nekik segíteni, ami nekem is segít. Néha úgy, hogy beszélek velük vagy üzenetet írok. Máskor zenével. Ismered Carlos Drummond de Andrade-t, a költőt?

Persze.

Elküldtem nekik egy gyönyörű versét, és az egyik nővérem azt írta, köszönöm, ez valódi orvosság. Nagyon jó érzés tudni, hogy adtál valakinek.

Jó vagy az adásban, mi a helyzet az elfogadással?

Az is rendben van. De ha valakinek adsz valamit, az is nagyszerű ajándék, nem igaz? Mert amit nekik mondok, azt mondom magamnak is. Amikor fellépek, néha látom az embereket a közönségben. Nézem, ahogy ketten együtt mozognak, figyelem a testbeszédüket. És ha ezt látom, hogyan ne tüzelnének fel? Jó érzés tudni, hogy ennek a részese lehetek. Szóval, persze, hogy nemcsak adok, de vissza is veszek. Ez nemcsak nagylelkűség, hanem határozott visszavétel is egyben. Nehéz ma beszélgetni, mert sok fájdalom van bennem.

Beszéljünk még a fényről, ami a brazil zenéhez is kapcsolódik, és nekem is nagyon személyes, mert én is szorosan kötődöm a brazil kultúrához. Először Jorge Amado regényeit olvasva, aki a bahiai életről írt olyan érzékletesen, hogy azt élőben is meg akartam tapasztalni. Majd hallva Ana Carolina és más brazil zenészek dalait, érteni szerettem volna, miről énekelnek, ezért elkezdtem portugálul tanulni. Kétszer is elutaztam Brazíliába, hogy érezzem azt a fényt, és megtapasztaljam azt a különleges energiát. Brazíliában is van szegénység és szomorúság. Ugyanakkor rengeteg színt látsz magad körül, és a zene mindenütt jelen van. Az utcán, a buszmegállóban és az emberek lelkében egyaránt. Mintha mindenki táncolva és dalolva élné végig az életét.

Ez a dolgok lényege. És az a sor, amit a legelején felhoztál a szambáról: reményt találni akkor is, ha nincsen. Minden apró lehetőséget megkeresni, ami bejön az ablakon, bármit, amibe belekapaszkodhatunk, hogy elhiggyük, a holnap jobb lesz. Mert különben egyszerűen feladnánk. És ez rendkívül fontos. Olyan időket élünk, amikor sok a nehézség, és az emberek különlegesek, mert megtalálják a kivezető utat. Hétköznapi módon, a kis örömöket, a nagyobbak talán most nehezebben érhetők el. Mindenki keres valamit, hogy ráleljen a reményre. És a brazilok ezt gyönyörűen csinálják a táncuk ritmusával, a mozgásukkal, a szívverésükkel. A lakosság nagy része ott nem is olyan régen még rabszolgasorban élt. És a zenén, a táncon keresztül megtalálják az utat előre, ami nagyon emberi és csodálatos dolog.

Mit tanultál azoktól a brazil zenészektől, akikkel együtt dolgoztál, mint például a zseniális Marcos Valle?

Elis Regina, Milton Nascimento, Edu Lobo, Gilberto Gil, Emílio Santiago, Antonio Carlos Jobim, Roberto Menescal, Danilo Caymmi, Vinicius de Moraes, Marcos Valle és a többiek.

Vannak olyan időszakok a történelemben, amikor bizonyos emberek pont a megfelelő pillanatban jönnek össze, és létrehoznak egy mozgalmat.

És ők, akik csak néhány perccel fiatalabbak nálunk, egymástól tanultak. Marcos és a barátai mesélték, milyen szerencsések voltak, hogy a megfelelő időben találkoztak, és megosztották egymással a zenéjüket. Annyi zseni volt abban a körben, akik arra ösztönözték egymást, hogy még keményebben dolgozzanak. Marcosék sokat beszélnek erről az időszakról. Néhányan közülük már elmúltak 80 évesek, mások hamarosan elérik azt, és még ma is így éreznek. Sokszor léptünk Marcos-szal együtt színpadra, és amikor csak tudunk, barátokként találkozunk. Amikor elvitt minket a turnéjára, és készítettünk egy lemezt, az egy fenomenális utazás volt. Találkoztunk a hőseinkkel, rengeteg nagyszerű zenét játszottunk, és annyira inspirálódtunk, hogy szinte lebegve távoztunk. Marcos a reptéren búcsúzóul megölelgetett minket a férjemmel, Jimmel (Jim Tomlinson szaxofonos, dalszerző – a szerk.), és azt mondta: mindkettőtöknek köszönöm, hogy olyan sokat tanítottatok nekem! Csodálatos, hogy itt ez a nagyszerű zenész, aki 19 évesen kezdte, a világ legjobb muzsikusaival dolgozott együtt, és ennyi évtizeddel később, közel a hetvenhez, ott van velünk, megölel minket, és megköszöni, amit tanítottunk neki. Mert most is nyitott arra, hogy tovább tanuljon. Megy, figyel, és folyamatosan fejlődik. Jimmel azt szoktuk erre mondani, „ég a taxilámpa”, és ilyenkor keresel valakit, akivel kapcsolatba léphetsz. Ez az egyik, amit megtanultam, hogy légy nyitott minden ötletre, járj mindig nyitott füllel, mert fogalmad sincs, honnan jön majd valami inspiráció, és ki adja.

És ők mind ilyenek, egy egész generáció, akik tizenévesen együtt kezdték, nem álltak meg, és nem gondolták úgy, hogy ezt és ezt már elértem, ezért most megpihenek. Ők azért olyan jók, mert éhesek, érdeklődők és szenvedélyesek maradtak. Sokkal idősebbek nálam, mégis azt tanulom tőlük, hogy annyi minden van még hátra, és olyan sok tennivalónk van…!

A mostani budapesti koncerted brazil éjszakának nevezed. Milyen értelemben brazil stílusú az anyag, amit hallunk majd?

A szívünk eléggé brazil, még ha a zene nem is mindig az. De a brazil érzékenység mindig bennünk van.

Hatalmas finomság van abban, ahogyan a brazilok zenét írnak. Nem verik fejbe az embert azzal az üzenettel, hogy fájdalmat éreznek, hanem ezt beleírják a ritmusba és a szövegbe. Erről sokat beszélgettem Jimmel és Ishiguróval (Kazuo Ishiguro Nobel-díjas író, aki dalszövegeket ír Stacey Kentnek – a szerk.), hogy megfogalmazzuk, mi is ez. Valamiféle lökés és vonzás, előre-hátra, előre-hátra. Egyfajta toló-húzó, feltűnő-eltűnő, szomorúság-boldogság dolog, és ők annyira jók ebben! Ezért is imádom énekelni a dalaikat. Amikor a Changing Lights című lemezt készítettem, nagyon szerettem volna, hogy nagyzenekaros album legyen. Mondtam a lemezkiadónak, hogy brazil albumot készítek, ők meg azt hitték, ez amolyan karneváli hangulatú anyag lesz. Én mondtam, hogy nem erről van szó, ez nem az én stílusom. El kellett magyaráznom mindazt, amiről most itt beszéltünk.

A történetmesélés fontos számodra. Miért?

Nagyon szeretem, hiszen mindannyian mások vagyunk. Mert van, akinek inkább a ritmus számít, és kevésbé a szó. Ez az, amit olyan jónak tartok a férjemben, Jimben mint zeneszerzőben. Nagyon szerencsés vagyok, mert ő annyira ismer engem, hogy a szavak köré ír muzsikát nekem. A szöveg az első, és én mindig felolvasom neki, mielőtt dal születne belőle. Azt mondja, hogy ugyan ő írja a dalt, de bizonyos értelemben én is, mert belőlem születik meg. A szöveg és a zene kapcsolata nagyon fontos, olyan, mint egy házasság.

Zenész vagyok, de szeretem a szavakat, a hangzásukat. Szeretem hallgatni, ahogy az emberek beszélnek. Szeretem azt a nyelvet is, amit nem értek.

Mert olyankor szabadon elképzelhetsz bármit, amit csak akarsz.

Igen, és mert ilyenkor a hangzás költészetét hallgatod. Néha frusztráló, máskor szórakoztató, hogy ki vagy zárva. Ma, amikor lejöttem reggelizni a szállodában, élvezettel hallgattam, ahogy az emberek különböző nyelveken, többek között magyarul is beszélnek. És ez benne van a zenémben is. Hallgatok egy remek podcastot, amit a Columbia Egyetem egyik nyelvésze, John McWhorter csinál, Lexicon Valley címmel. Nagyjából egyidősek vagyunk, ami nagy kár, mert gyerekként szívesen lettem volna a tanítványa, de így is sokat tanultam tőle. Olyan ember vagyok, aki szereti a szavakat. Néha azért választok ki egy dalt, mert tetszik a szövege, a hangzása. Az egész világon turnézunk, a közönségből nem mindenki beszél az én nyelvemen vagy azon, amin éppen énekelek. De nem is kell érteni. Érezni kell.

És így is el lehet mesélni egy történetet.

Persze. Senkinek nem kell feltétlenül tudnia, mit mondok. Anélkül is meghallhatják a dalban a vágyat, a hívást, a szükségletet, ugye?

Néha énekelhetsz brazil dalokat francia szöveggel is, mert más élményt ad a fülnek. A testvéreimmel úgy nőttünk fel, hogy rengeteg irodalmat olvastunk, ez volt édesanyám vágya. Mindannyian sokat olvastunk hangosan, ami nekem egészen különleges élmény volt. Nagyon jó volt felolvasni a nővéreimnek. Imádtam, ahogy megfoghattam a szavakat, és jó mesemondó voltam. Nem tudom, miért, talán mert ilyen volt a személyiségem. Jó volt megeleveníteni a szavakat. Amikor egyedül voltam a szobámban, akkor is hangosan olvastam, főleg verseket. Úgy éreztem, a költő azt akarja, hogy ezek a szavak a levegőben keljenek életre. Kijöjjenek a könyvből és lebegjenek, aztán lehulljanak vagy szétoszoljanak, majd eltűnjenek a légben.

Olyan jó most erről beszélni! Mert annyi szépség rejlik a szavakban, a hangzásukban, abban, ahogyan kiejtjük őket! Az emberek szeretik a zenét, a különböző hangokat, legyen az Louis Armstrongé, vagy Willie Nelsoné. A világ tele van különböző hangokkal. Furcsa, hogy a hétköznapi emberek figyelnek a kinézetükre, az illatukra, de arra nem, miként szólalnak meg. Miért van ez így? Nincs rá válaszom. Pedig vonzódunk az emberek hangjához. Egy anya hangja, aki a gyermekéhez szól, vagy valaki a kutyájához, a macskájához vagy bármilyen szerettéhez beszél. Mégis, a beszélt hangra nem figyelünk annyira. Pedig annak egyfajta hatalma van, amit nem tudunk irányítani.

Vagy vonzódsz hozzá, vagy nem.

Igen, és nincs ráhatásod, mert egyszerűen megtörténik veled. Mégis, foglalkozhatsz vele. Nem kell énekesnek vagy színésznek lenned ahhoz, hogy a hangodon dolgozz, igaz? Emberek találkoznak, és megpróbálják túlbeszélni a város zaját. És észrevetted, hogy sokszor bizony kellemetlen, fülsértő hangszínen beszélnek? Megtanultak így alkalmazkodni, mert nagy a forgalom, megy a légkondi, nyitva vannak az ablakok, mennek az autók. És túl akarnak beszélni ezen a sok zajon, miközben a hangjukra nem figyelnek.

Nem könnyű, mert az ember mindig mást hall belül, mint a többiek.

Ez nagyon vicces, igazad van. Van az a közhely, hogy amikor az emberek saját magukat hallják felvételről, jajgatnak, hogy atyaég, nem is tudtam, hogy ilyen hangom van.

Gyerekként történeteket meséltél másoknak, és a társaid mindig azt kérték, énekelj nekik. Majd egyre többen kértek erre, mind nagyobb helyeken, az egész énekesi pályád, szinte magától értetődő módon, „megtörtént” veled.

Azt hiszem, egyszerűen csak jó hangom volt. A kis barátnőim leültek mellém, és megkértek, hogy énekeljek a fülükbe. Kislányként erről lettem ismert. Mondták egymásnak, hogy menj, és ülj le Stacey mellé, ő majd énekel neked egy dalt.

Színpadon mindig nagyon intimnek és alázatosnak mondanám az előadói stílusodat. Nem akarsz előtérbe lépni, hanem belesimulsz a zenekarba. A budapesti fellépéseden a kvartetteden kívül a Danubia Zenekar kísér majd. Ezek az egymásra figyelések és dinamikák hogyan működnek nagyzenekarral?

Olyan intim tudok lenni, amennyire csak akarok. Van egy mikrofonom, a hangmérnökök pedig kint vannak, és a terem méretéhez igazítják a hangzást. Egyébként nem játszom nagyzenekari zenét. Régebben csináltam, de túl nagy zajt csapna, én pedig úgy akarok énekelni, ahogy beszélek.

Azt szeretem, ha odahajolnak hozzám. Hogy beszélhessek hozzájuk. Ha ezt összekapcsolod a nagyzenekarral, az egy másik módja annak, hogy együtt létezzünk a színpadon, de valahogy mégis ugyanaz. Ilyenkor nagyon koncentrált vagyok, egyszerre hallgatom az összes hangszert. Ismerem a részeket, tudom, mikor jönnek be a vonósok, a fúvósok, mindezt hallom, és együtt énekelek velük. És itt van most mellettem egy nagyszerű együttes, a Danubia Zenekar és egy csodálatos karmester (Balassa Krisztián – a szerk.). Nagyon jó volt őt nézni, rengeteg mikroizommozgás volt abban, ahogy vezényelt. Viccelődött velem, és azt mondta, előtted fogok állni, és csak a hátamat figyelheted. S ugyan valóban háttal volt nekem, de Krisztiánnak a tarkóján is van szeme! Annyira figyelt mindenre, amit mondtam, ezért nem számított, hogy vezénylés közben nem lát engem, és ez nagyszerű.

Néztelek a próbán, és láttam, hogyan figyeled, ahogy szaxofonon vagy fuvolán játszik a férjed. És arra gondoltam, talán minden egyes alkalommal, amikor őt hallgatod, újra és újra beleszeretsz.

Igen, és nagyon büszke is vagyok rá. Énekelem azokat a dalokat, amiket nekem írt az az ember, aki ismer engem, és akit szeretek. Neki és Ishigurónak is az én hangom van a fejében, amikor a dalokat írják nekem. A férjemmel együtt játszunk a színpadon, de akár két ember is lehetnénk, akik csak együtt sétálnak és beszélgetnek. Nagyon jó vele lenni.

Amikor találkoztunk, még nem tudtam, milyen tragédia ért, de az látszott rajtad, hogy nincs nagy kedved interjút adni. A zongoristáddal beszélgettem egy pár szót, akivel megosztottam ezt a félelmemet, ő adta nekem azt a tanácsot, hogy hívjalak el sétálni, mert azt nagyon szeretsz. És ugyan mi most ülve beszélgetünk, megható volt az irántad tanúsított, gyöngéd figyelme.

Jaj, ez nagyon aranyos volt tőle. Minden zenészem olyan kedves és figyelmes. Nagyon sok támogatást kapok tőlük, és védelmeznek, tudják, hogy nehéz időszakon megyek keresztül, hogy nem alszom és sokat beszélek a nővéreimmel. Ez most egy nagyon szomorú időszak. Gondoskodnak rólam, és Jim szintén vigyáz rám. És ez a beszélgetés is jólesik.

Ezt jó hallani. Mesemondónak is nevezed magad. Kijelenthetjük, hogy a történetmesélés, a mesemondás volt a te utad?

Szeretem az emberi élet történeteit. Szeretem az emberiséget. Nemrég Birdlandben voltunk, New Yorkban. Néha a srácok koncert után elmennek a csaposokkal egy másik klubba. Iszogatnak, egy kis késő esti lazaság. Az egyik dobosom mesélte a két csaposról, mennyire izgatta őket az a történet, amiről a dalom szólt. És azt gondoltam, ez fantasztikus, mert amíg ők keverik az italokat, én elmesélek egy történetet. Ők is hallgatják, és meg is szeretik, mert elmondják egymásnak, és ez engem nagyon boldoggá tett. Gyerekkoromból vannak könyvélményeim, amikben amerikai indiánok mesélnek el sokáig le nem jegyzett történeteket, amiket valaki később leírt. Meséket mondtak, népmeséket. Lenyűgözőeket. És ezek generációkon át öröklődtek. Mert az emberek szeretnek mesélni. Bárki, ti is, összejöttök, láttatok valamit történni az utcán, és azt el akarjátok mesélni egymásnak.

A barátok leülnek kávézni, és miről beszélgetnek? Pletykálnak és történeteket mesélnek, és ez annyira emberi! Ezt tesszük mi is. Ha majd itt végeztünk, fölhívom a nővéremet, ő meg el fogja mesélni, mi történt vele. Utazom mindenfelé a világban, sok helyen nem értem a nyelvet, magyarul sem beszélek, de csak hallgatom, ahogy az emberek egymásnak mesélik a történeteiket. Egyik részem meg akarja érteni, ami frusztráló, a másik részem meg örömét leli abban, hogy nem értem egy szavukat sem. Mert elmehetek Magyarországra, Kínába, Hongkongba, Makaóra, Japánba, a Fülöp-szigetekre, Törökországba, mindazokra a helyekre, ahol nem beszélem a nyelvet, és figyelhetem, ahogy az emberek történeteket mesélnek egymásnak. Én is szeretem, ha mesélnek nekem, és izgalmas, amikor az ember másokkal van, és ez nem múlik el sohasem. Nemcsak a történet élvezete, hanem a kollektív élmény sem.

Ahhoz nem kell ismerned a többieket, hogy a közös utazás örömét érezd.

A Covid után úgy tűnt, az alapvető szükségletek kielégítése fontosabb lett, mint a művészet iránti igény, és a technológia fejlődése is kezdett elválasztani minket egymástól. Sokan talán már nem is igazán akarnak kapcsolódni a valósághoz, csak a digitális világhoz. Mégis úgy látom, a művészet iránti vágy megerősödve jött ki ebből a küzdelemből.

Én is így gondolom. Néhány ember már megszokta, hogy egyedül van otthon, és máig traumaként éli meg, ha ki kell mennie a lakásból. Mégis, az emberek igenis szeretnek közösségekben lenni.

Ez is nagyon emberi, hogy másokkal együtt legyünk, és közösen éljünk meg valamit.

Legyen az akár egy utazás, tehát nem feltétlenül csak művészet. Mintha elmennénk egy vidámparkba, és felülnénk egy körhintára. Ott sem szeretnél egyedül lenni, ugye? Mert jó móka hallgatni a többi ember nevetését és sikolyát. Ez a közös utazás nagyon fontos. Jó érzés emberek között lenni, ezért járok még mindig moziba, felolvasásokra vagy koncertekre, mert csodálatos másokkal együtt átélni ezt az élményt. Olyankor is, ha nem én vagyok az, aki fellép.

Canjavec Judit