Ha versenyzel, kinyírod magad
2007-ban alakult a Sárik Péter Trió. A zenekar fellépett már egyebek mellett fél Európában, Kazahsztánban, Törökországban, rendszeresen koncertezik Erdélyben, de nemcsak jazzt játszanak, hanem Bartókot, Beethovent, népszerű a Jazzkívánságműsoruk, és még azt is tudják, hogyan kell zenei hangokkal megidézni a 4-es 6-os villamost. Sárik Péter szerint a jazz legfőképpen egy hatalmas energia.
Egyszer azt mondtad valahol, hogy a 4-es 6-os villamost is el lehet játszani zongorán. Hogyan?
Tényleg? Beszél az ember össze-vissza… Természetesen el lehet, de nem a villamost kell eljátszani, hanem a villamoson utazók érzéseit, a többé-kevésbé látható sorsokat. Ha ilyesmit a zene nyelvére szeretnék lefordítani, akkor mindig az érzelmeket keresem. Gondolkodással, matekozással ilyenkor nem megy az ember semmire.
Fontos, hogy mindezt a közönség is értse?
Nekem nagyon. Ez egy társasjáték, ami akkor jó, ha a benne lévők mind élvezik. A színpadi kommunikáció is nagyon lényeges. Kell olykor néhány szóval segíteni a nézőket, különben a jazz olyan lesz számukra, mint egy rossz kortársművészeti kiállítás.
Ahol az emberek bölcsen bólogatnak, miközben fogalmuk sincs, hogy magasművészeti műtárgyat látnak vagy blöfföt.
A legenda szerint egy kortársművészeti kiállításon a látogatók egyszer körbeálltak egy véletlenül ottfelejtett poroltót, és komolyan elkezdtek gondolkodni, hogy ez a „mű” mit is akar jelenteni. Na, ennek nem szabad megtörténnie.
Mindenesetre a jazz nem egyszerű műfaj annak számára, aki nem, vagy csak kevéssé érti.
Persze. Én szerencsére a mai napig kicsit civil maradtam, kerülöm a művészuras attitűdöt, a színpadon is a közönséget képviselem. Látok egy koncertet belülről, de kívülről is. Ezért interaktívak, felszabadultak és játékosak a koncertjeink.
Nem véletlenül mondják, hogy a színész vagy a zenész „játszik”.
Igen, a zene játék és érzelem. Amikor valaki elfelejti ezeket az alapvető indíttatásokat, és a zenéje matematika lesz, akkor egyre nő a távolság közte és a közönség között.
Mikor kezdtél gyakorolni, és főként miért?
Cegléden, zeneileg szűz környezetben nőttem fel. A szüleim írattak be a ceglédi zeneiskolába, de nem azzal a céllal, hogy zenész legyek.
Te sem akartál zenész lenni?
Zenész vagy pszichológus akartam lenni. Gondolom, a saját szorongásaimat akartam meggyógyítani. Ez többé-kevésbé sikerült, és a zene nagyon sokat segít benne, egy jó koncert egy csodás energiafürdő, a közönségnek és a színpadon lévőknek is.
A zongoratanulás kemény dolog?
Minden hangszer kemény feladatok elé állítja az embert. A zongoristának annyival könnyebb, hogy amikor kezdőként leüt egy hangot, az szépen, tisztán megszólal. Nem úgy más hangszereknél. Egy hegedűs szülei számára az első két-három év elég nagy megpróbáltatás.
Hogyan lett a klasszikus zongoratanulásból jazz?
Tizenhét éves koromban egy Miles Davis-lemez keltette fel az érdeklődésemet.
Aztán már csak jazz maradt és semmi más?
A jazz mellett akkor állandóan Cziffra Györgyöt és Máté Pétert hallgattam.
Merész ív…
Világéletemben mindenevő voltam. Gimnazista koromban az Eddát, a Bikinit és a heavy metált is szerettem.
Pop?
Azt is. Egyedül a nyolcvanas évek hazai avantgárdja nem fogott meg. Értettem, hogy ott a mondanivaló sokszor fontosabb, mint maga a zene, de nagyon zavart, hogy néha még a gitárt sem sikerült rendesen behangolni.
Nagy vállalás volt a Zeneakadémiát megpróbálni?
Úgy éreztem akkor, hogy az volt. Csodálkoztam is, hogy felvettek. Bár szorgalmas voltam, és a mai napig az vagyok, akkoriban még elég gyengén zongoráztam. Ráadásul egy naiv vidéki srác voltam iszonyú kevés önbizalommal.
A tanáraid közül Gonda Jánost szoktad nagy szeretettel emlegetni.
Keresgéltem, hogy kitől tudnék a legjobban tanulni. A Zeneakadémia mellett jártam vagy tizenöt tanárhoz. Lényegében az iskola mellé jártam tanulni. Mások mellett megfordultam Szakcsi Lakatos Bélánál, Garay Attilánál, Regős Istvánnál, Oláh Kálmánnál, és még számos zongoristánál. Mindegyiküktől mást és mást lehetett ellesni. Azt éreztem, hogy minden pillanatot ki kell használnom, hogy utolérjem a többieket. Aztán Gonda Jánoshoz kerültem, aki közismerten szigorú tanár hírében állt, mindenki félt tőle, én is. Egészen addig, amíg egyszer az egyik osztálytársam a folyosón kedélyesen hátba nem paskolta: „Jó reggelt tanár úr, hogy van?” Ő pedig boldogan elmosolyodott: na végre, valaki nem retteg tőle, és emberként szól hozzá…
Jó tanár volt?
Azt a kis hibáját leszámítva, hogy hajlamos volt beskatulyázni az embereket, kiváló tanár volt. Én például – nem tudom, miért – kezdetben bekerültem nála a linkek közé. Aztán az első néhány óra után váratlanul azt mondta: „De hát Péter, maga gyakorol!” És áttett a szorgalmas fakkba. Megszerettem, de igazán az iskola után lettünk jóban. Néhányan jártunk hozzá a lakásába, beszélgettünk a zenéről, a kultúráról, elmélyült a kapcsolatunk.
Vagyis nemcsak a jazz fontos számodra, hanem a kultúra általában. A jazz valamiért mégiscsak a legfontosabb. Miért?
Az energiája miatt. Meg azért, mert itt nincsenek uniformisok. A műfajon belül mindenki megtalálhatja vagy megteremtheti a maga saját műfaját, és ez is fontos. És nagyon szeretem a közönséget is. Van olyan zenész, aki azt mondja, nem érdekli, hogy ki hallgatja meg, vagy ki nem hallgatja meg, ő járja a saját útját. Rendben van. Mi is azt járjuk. De nekem lényegesek a tekintetek, a szemek, az arcok. A maszkos időszakban minden koncerten arra kértem a közönséget, hogy amikor háromig számolok, háromra mindenki kapja le egy pillanatra a maszkját, hogy lássam az arcukat. Csináltunk két raktárkoncertet is, aztán azt abbahagytuk, mert közönség nélkül nem láttuk semmi értelmét.
Amúgy tudsz közönség is lenni?
Nagyon jó közönség vagyok. Lelkes, rajongó, felszabadult. Minden zenész ilyen közönségről álmodik.
Semmi versenyszellem?
Közönségként nem az esetleges hibákkal foglalkozom, hanem élvezem a műsort. Zenészként meg szerintem óriási tévút versenyezni, hisz pont az a szép és az érdekes az egészben, főleg a jazzben, hogy mindenki más. Ha versenyzel, kinyírod magad. Ha áldozatos munkával kihozod saját képességidből a legjobbat, az pont elég.
2007 óta létezik a Sárik Péter Trió, amely nem csak jazzt játszik, de több érdekes program kötődik hozzátok. Például a „Jazzkívánságműsor”. Azért az nagyon ügyes…
Igen, ügyes, mert az emberek látszólag slágereket hallgatnak, de közben sokszor kemény jazzt. Pedig nem ravaszkodásból született meg, hanem véletlenül. A 2007-es évben, a megalakulásunkat követően rengeteget gyakoroltunk, 2008 óta koncertezünk, 2010-ben már a második lemezünk jelent meg, és a bemutatón, a Budapest Jazz Clubba nem fértek be az érdeklődők. Ezen felbátorodva megkérdeztem a klub vezetőit, hogy játszhatnánk-e ott havi rendszerességgel. Először elzárkóztak, aztán hosszas alkudozás után belementek. Megígértem, hogy mindig telt ház lesz, hogy hogyan, arról persze fogalmam sem volt. Aztán néhány nap múlva jött az isteni szikra: legyen jazz kívánságműsor! A nézők küldenek nekünk ajánlatokat, mi pedig minden koncertre új műsort állítunk össze ezekből.
A legfurcsább kívánság?
Valaki a Metallica: One című tízperces kompozícióját kérte, ami természetesen metálzene, és elég nehéz jazzban feldolgozni.
Megcsináltátok?
Meg. Mert rájöttem, hogy egy tréfáskedvű barátom és az ő munkatársai kérték. Mondtam, hogy rendben van, megcsináljuk, ha az egész iroda itt lesz a koncerten, és így is lett. De nem volt könnyű az Allegro Barbaro sem… A tökéletes kompzíciókhoz hozzányúlni egyébként is nehéz, és nagy felelősség. Viszont jó. Ezekből a feldolgozásokból most jön ki az ötödik lemez.
Mindenesetre ezzel be lehet vonni a jazz világába olyanokat is, akik egyébként nem annyira fogékonyak rá.
A Jazzkívánságműsorból tavaly, a Balatonon csináltunk egy akkora bulit, hogy az ég leszakadt, pedig a nézők között alig volt jazzrajongó. Jöttek a strandról kolbásszal meg lángossal a kezükben, és leragadtak a koncerten. Tegyük hozzá: Falusi Mariann énekel ilyenkor velünk, és ő szinte bármit el tud énekelni, imádják az emberek, nagyon kevesen tudnák ezt a könnyűnek tűnő, de őrült nehéz feladatot olyan hitelesen megoldani, mint ő.
Ha már az Allegro Barbarót említetted, beszéljünk Bartókról, Beethovenről.
A Jazzkívánságműsor kapcsán kezdtünk Bartókot és Beethovent játszani. Csodás dolog, hogy úgy játszhatjuk ezeket a fantasztikus zenéket, hogy nem kötnek minket azok a szabályok, mint a klasszikus-zenész kollégákat és közben improvizálunk is. A közönség is imádja ezt a kötetlenebb előadásmódot.
Sok évig te írtad a Recirquel nevű újcirkuszi társulat műsorának a zenéjét. Ez is érdekes kirándulás.
Főleg azért, mert a hagyományos cirkuszt ma sem kedvelem, de az újcirkusz nagyon más. Végtelenül tisztelem viszont a cirkuszművészeket, csodálattal nézem az emberfeletti erőfeszítést, amit egy produkcióba tesznek, a hihetetlen képességeiket, a kitartásukat és a bátorságukat. Nagy élmény volt nekem ez a kirándulás. Minden hangot, minden hangulatot a történetre és az artista produkciójára komponáltam, gyakran milliméter pontossággal követve azt. És sokszor élőben kísértem egy-egy számot a színpadon.
Ha a kötéltáncos megbillen és kalimpálni kezd, lekíséred, vagy olyankor marad a rémült csend?
Lekísérem. Mert úgy gondolom, hogy nem lesz baj, az artista valahogy megoldja a helyzetet. Mi is mindig megoldjuk a nehezebb pillanatokat. A jazz lényege a kockázat. Nyilván nem tízméter magasban kell játszanunk, de ha azt szeretnénk, hogy a zenénk friss, őszinte és igaz legyen, mernünk kell elengedni a biztosat, letérni a bejáratott utakról, és átadni magunkat a pillanatnak. Azt játszani, ami épp akkor, épp ott megadatott.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN
