Egyáltalán: hogyan került az életedbe a muzsika?

Elsős tanítónőm szólt a szüleimnek: „Jó füle van a gyereknek, érdemes lenne zeneiskolába íratni.” Ők megfogadták a tanácsot, és nyolcéves koromban elvittek a zeneiskolába, ahol megkérdezték, mit szólnék a klarinéthoz. Mondtam, igen, az jó lesz.

Egyáltalán tudtad, milyen hangszer a klarinét?

Tudtam, persze. Fúvós hangszer, tehát réz, nyilván tekeredik, mint a trombita, de az biztos, hogy fújják.

Nem mondanám, hogy elmélyült szakismerettel rendelkeztél…

Meg is lepődtem, amikor a következő találkozáskor a kezembe nyomták a hangszert. Jé, ez fából van… Fekete, billentyűk vannak rajta, és nem tekeredik… Aztán mondta, hogy vigyem haza, pár nap múlva lesz az első órám. Persze, hogy nem bírtam ki, otthon megpróbáltam szóra bírni, eleinte nyikogott, de aztán megszólalt.

Milyen volt fiatalabb korodban a zenei ízlésed? Kiket hallgattál?

Beatlest, Rolling Stonest, inkább az előbbit. Az itthoni sztárok közül tetszett a Bergendy is a sok fúvós miatt. Aztán irányba állt az ízlésem: fontos lett a progresszivitás és a fúvós hangszerek: Chicago, Blood Sweat and Tears, Emerson, Pink Floyd, Syrius, Interbrass.

Zenélni mégiscsak a népzenét játszó Vujicsics együttesben kezdtél.

A zeneiskolai, majd konzis tanulmányok, koncertek, fúvószenekari fellépések mellett egy pomázi nemzetiségi táncegyüttes kíséretére is felkértek minket. A csoport alapvetően szerb fiatalokból állt, de a magyar és délszláv táncok, zenék mellett a helyi és hazai sváb, tót, cigány anyag is szerepelt a repertoáron. Később, immár egykori mentorunk nevét viselve nyertük meg a ’77-es Ki Mit Tud? népzenei kategóriáját. Ekkor már szinte csak délszláv zenét játszottunk, s a siker rengeteg fellépéssel járt.

Kicsit korábban a szaxofon és a jazz is beúszott a mindennapjaidba.

Akkoriban a jazzhez nem volt olyan könnyű hozzájutni. Még csak ismerkedtem a műfajjal, és az improvizációval, amikor egyik barátom egy Charlie Parker válogatáslemezt adott kölcsön, ami aztán életre szóló hatást gyakorolt rám.

A hetvenes években a jazz iránti rajongással csajozni ugyan nem lehetett, de a sznobokkal kicsit összekacsintani igen.

Egy kamasznak fontos, hogy olyan területen legyen otthonos, ahol a többiek nemigen. A sznobság pedig szerintem jót tett akkoriban az embereknek. Mert eleinte csak egy kis büszkeség volt számukra a jazz zenével kapcsolatos speciális hozzáértés, ami aztán a legtöbb embert elvezette az igényesség felé. 

Ha ennyire megfogott a jazz, miért nem indultál csak afelé?

Érettségi után két évig a konziba jártam, hogy tudjak felvételizni a főiskolára. Akkor még a klarinét és a komolyzene volt fontos, néha játszottam szaxofonon jazzt is, de alapvetően komolyzenei pályára készültem. Nem akartam belemélyedni a jazzbe, mert azt tudtam, hogy arra koncentrálni kell. Azt nem lehet „csak úgy” játszani.

Később megfordultál Szabados György mellett, egy-két népzenét játszó bandában vagy a 180-as csoportban. Mindez az útkeresés része volt?

Ahogy ma mondani szokták: ez kihívás volt számomra. Mindenre kíváncsi voltam, s szerettem volna mindent eljátszani, ami érdekelt.

Az sem zavart, hogy ezeket a zenéket „el is kell adni” a közönségnek? Merthogy az sem könnyű.

Duke Ellington nemcsak jó zenész volt, hanem kitűnő menedzser is. Dresch Misiről meg annak idején sokan mondták, hogy nagyon jó zenész, csak a cipője mellett jár. Mert ő kizárólag a saját világában élt, nem ment el még igényes könnyűzenészek mellé sem, vagy hajóra vendéglátózni. És az idő őt igazolta: a legkisebb megalkuvás nélkül lett a hazai zenei élet kiemelkedő alakja. Mi, a Vujicsics együttessel, a nyolcvanas években fél évig muzsikáltunk Kuvaitban, mégsem kényszerültünk kompromisszumokra.

Attól függ, mit játszottatok ott.

Gyakorlatilag vendéglátózás volt, ami más esetben azt jelenti, hogy elszerződsz egy hotelbe vagy egy étterembe, és slágereket játszol. A Sheraton Hotelben léptünk föl naponta, és az ottani főnököknek éppen a mi zenénk, repertoárunk tetszett. Különlegesnek találták, nem is kellett mást játszanunk.

A kilencvenes évek elején mégiscsak előtérbe került nálad a jazz, jöttek a saját formációk, Quartet B, Borbély Műhely, Balkán Jazz Project, Polygon trió, Borbély-Dresch Quartet, Binder-Borbély duó. Miközben ez a jazz folyamatosan együtt lélegzett a népzenei gyökerekkel.  

A klasszikus diplomám megszerzése után valóban egyre fontosabb lett ez a műfaj, de azt sem tudom, és nem is akarom kizárni magamból, amit gyerekkoromból hoztam, hisz ez jelenti az identitásomat. A különféle formációk pedig bizonyos különbözőségeket is jelentenek. Mindig mást tudok megmutatni magamból.

Számos világsztárral játszottál együtt, köztük volt Steve Coleman, Paul Bley, Charles Lloyd, Herbie Mann, Branford Marsalis, Trilok Gurtu, Lew Tabacin és mások. A magyar jazz érdekes nekik?

Vannak, akiknek igen. Ilyen volt Trilok Gurtu, Herbie Mann, Brandford Marsalis, de Paul Bley-jel például a közös koncert előtti próbák abból álltak, hogy a legjobb halászléről ismert budapesti éttermekbe kalauzoltam el őt.

A Meselia Hill című lemezed nyerte el az év jazz lemeze díjat 2005-ben. Fontosak a díjak, elismerések? Merthogy kaptál belőlük néhányat.

A Meselia Hillben erősen megjelenik Pomáz zenei világa: a szerb, szlovák, német, cigány és zsidó dallamok, ízek. Fontos lemez számomra. Amúgy sokáig nem kaptam szinte semmilyen elismerést. A Vujicsiccsal igen, de én, személyesen nem. Közel ötvenévesen kaptam a lovagkeresztet, 56 évesen a Liszt-díjat, de ez engem tényleg nem zavart. A legjobbak a szakmai díjak: a Szabó Gábor-díjat, valamint az oktatóknak szánt Gonda János-díjat a Magyar Jazz Szövetség tagjai szavazták meg. Életem során az oktatásnak kiemelt szerep jutott, 1979-ben kezdtem tanítani, ’86 óta oktatok a jazz tanszakon, majd tanszéken, ami immár egyetemi rangú intézmény.

Vannak már játszóhelyek, mindenkit meg lehet hallgatni, mindent meg lehet tanulni, minden hangszerhez hozzá lehet jutni. Nem kavarja meg ez az embereket?

Minden művészet az időnek dolgozik, mi is. Hogy kiből lesz jó muzsikus, azt az idő dönti el. Tanári pályámon sok üstökösként induló tehetséget láttam, akiből hullócsillag lett. Emellett az is probléma, hogy a fiatalok sajnos nemigen érdeklődnek a magyar jazz és annak története iránt, hisz immár karnyújtásnyira vannak tőlük a nemzetközi sztárok. Miközben volt egy Szabados Györgyünk, Szabó Gáborunk, Pege Aladárunk…

Az éjszaka csodái című új lemezed kapcsán azt mondtad valahol: „Az egész lemez egyik legfontosabb üzenetének tartom azt a lelki, érzelmi töltést, amely egyre inkább kiveszőfélben van a mai kor zenéjéből.”

Van a zenész tevékenységének egy szakmai része, ezt meg kell tanulni, gyakorolni kell. Ez a szakmai alaptisztesség. Az iparos munka része. De nem ez a zene lényege, hanem a spirituális és érzelmi töltés. Anélkül ez csak matematika.

Ha kivonnák az életedből a jazzt és a népzenét, mit veszítenél?

Nem maradna menekülési útvonal. Pedig van hitem, szerető családom. De ahogy Nietzsche mondja: Zene nélkül az élet tévedés volna.”

TRENCSÉNYI ZOLTÁN