Téged a kísérletező, egyéni hangú zenészek közé sorolnak. Ez először talán a Dimenzióban
mutatkozott meg, ahol – kivel mással? – Dés Lászlóval zenéltél.

Nekem különösen fontos volt az az egy-másfél év, amit a Dimenzióban töltöttem. A Wastaps rockzenekar után az volt az első, rendszeresen fellépő jazz-zenekarom… Nagy energiákkal játszott mindenki. Dés Laci, Másik Jancsi, aki zseniálisan zongorázott. Egyszerűség, követhetőség, mégis nagy kreativitás volt jellemző a Dimenzióra. És ezzel a zenekarral készült az első lemezfelvételem is…

Számodra mégis vége lett. Miért?

Akkor váltak el az útjaink, amikor ők úgy gondolták, hogy más zenei irányba kellene mennünk, amit nem tudtam dobolni. Ennyi volt.

Kísérletező kedved Dresch Mihály mellett bontakozott tovább. 

Előbb Binder Karcsival játszottunk, aztán valóban Dresch Misihez kerültem, ami végül egy hosszantartó kapcsolat lett. Grencsó István és Benkő Robi volt a zenekar másik két tagja. Nagy elszántsággal gyakoroltunk és játszottunk, ezenkívül Misi közel hozta hozzám a magyar népzenét. Persze, ez a zenekar is erősen hatott rám és a zenei pályámra. Amit ezekben az években kaptam, mind a mai napig hordozom magamban, és merítek belőle. El kell mondanom azt is, hogy ekkoriban jöttem rá, hogy az emberi lét mélyén, ahol a gyökerek vannak, ahol összeérnek a szálak, ott mindenki egyforma: ember.

Dresch nemcsak hozzád hozta közel a magyar népzenét, hanem a magyar jazzhez is.

Szerintem ő egy világklasszis. Zenei pályám nagy adománya, hogy vele játszhattam sok éven keresztül. A magyar népzenét ötvözte a jazz harmónia és ritmusvilágával, úgy, hogy kialakított egy sajátságos, rá jellemző hangzást. Minden improvizációja egy kivirágzó magyar népdal. Nem értem, hogy az ő zenéjének miért nincs követője.

Dresch Mihállyal játszottál, és tagja lettél Szabados György körének is. Aminek a mibenlétét elég nehéz meghatározni, de tudjuk: nagyon fontos volt.

Igen, mert nemcsak a zenéről szólt, sőt. Voltak gondolkozásra késztető beszélgetések, előkerült a filozófia, gyakran Hamvas Béla, vagy a művészet meghatározása. Szabados sokszor elmondta, mit gondol a zenéről, a szabadságról, a szabad zenélésről. Megmutatta, hogy a zenét nemcsak hagyományos kategóriák felől lehet megközelíteni. Hogy vannak benne színek, dinamikák és különböző lehetőségek, amiket ki lehet használni. Úgy gondolom, az ő emléke méltatlanul tűnt el a
hazai jazzéletből.

Egyáltalán: ma volna igény a zenéjére, a gondolataira?

Remélem, hogy igen, vannak fiatalok, akik játszanak „szabadzenét”, de nem biztos, hogy a mai kor kedvez az arra jellemző szabadságnak, alkotásnak és kreativitásnak, a függetlenségnek, a bátorságnak, és a félelemnélküliségnek.

Azok a külföldi zenészek viszont, akikkel együtt léptél színpadra, mindenesetre a fentiek
szellemében élnek, éltek és muzsikáltak. Ezekre a közös fellépésekre sokszor a Mediawave adott lehetőséget.

Előremutató, több művészeti ágat felölelő fontos fesztivál volt a Mediawave, ahol szinte minden évben koncerteztünk Dresch Misivel. A konvenciókat sutba dobó, megkerülő, átértelmező zenészek léptek fel ott, így tudtam zenélni David Murray-vel, Dewey Redmannel, vagy Hamid Drake-kel.

Milyen élményeket kaptál a közös munkától?

Szabadságot, elfogadást, megértést, repülést a zenében. Amikor például John Tchicai-jal játszottunk együtt, fantasztikus volt, hogy ő nem méricskélte, hogy ki mit tud a zenekarban, elfogadott mindenkit olyannak, amilyen, nem irányított, nem adott tanácsokat, és szívvel-lélekkel beolvadt közénk. Ilyen volt egyébként Archie Shepp is, aki falakat döntött le bennem. Amikor elkészítettük vele a Hungarian Bebop című lemezt, az egyik felvétel után, szokás szerint visszahallgattuk, amit feljátszottunk, én eléggé szomorúan ültem. Kérdezte, mi a baj. Mondom, nem tetszik, amit játszottam. Mire ő: ismerem ezt az érzést… annyira emberi volt. Más alkalommal amikor velünk koncertezett, szakított időt arra, hogy valamelyik zeneiskolában tartson egy előadást fiatal zenészeknek. Kérte őket, hogy mutassanak neki valamit. Az egyik zenekar elkezdett játszani egy bluest. Shepp hallgatta egy kicsit, aztán megkérdezte: „Miért játszotok bluest? Tudjátok, hogy abban a feketék fájdalma, sorsa jelenik meg? Jelent ez nektek valamit? Valami személyeset?”

Speciális dobokat (is) használsz. Az viszont talán tényleg jelent valamit…

Ezek valóban speciális hangszerek: a felső átmérőjük két inch-csel nagyobb, mint az alsó, ettől kúposak. Idősebb Dubán Dezső készítette az én kérésemre, köszönöm neki. Egészen egyedi, karakteres hangja van. A jazzban szokatlan hangzásra ad lehetőséget. Ez először a Brass Age lemezén, a Blue in Blue-n volt hallható 1991-ben.

Milyen a jó dobos?

Olyan, akinek van egy rá jellemző megszólalása, amihez persze hozzátartozik, hogy hogyan hangolja, és hogyan üti meg a hangszert. Aki – légyen bármilyen zene is – saját elképzelései, esztétikai igényei szerint közelíti meg azt, és keresi meg egy-egy darabhoz azt a megoldást, amely a leginkább hozzásimul, vagy támogatja, erősíti. Aki képes arra, hogy némileg (a zsenik teljesen) eltérő megoldásokat, és eszköztárat dolgozzon ki magának a már elfogadottakhoz képest, de azokból kiindulva. Egy dobos a ritmikai egységeket nem tudja megváltoztatni, de nem mindegy, hogy azokat hogyan, milyen elosztásban, milyen hangszínekkel használja. Mint a költő a szavakat. És végül: a dob, a dobolás őserejét fel tudja idézni az azt igénylő zenében, energiákkal tudja megtölteni a
folyamatokat, vagy csendesen háttérbe tud vonulni, ha arra van szükség.

Fontos az életedben a tanulás és tanítás?

Nagyon sok zenésztől tanultam, tanulok. Gyakorlatilag mindenkitől, akivel játszottam, vagy játszom,
beleértve a dobosokat is. A teljesség igénye nélkül néhány név, akik meghatározták zenei pályámat: Dés László, Dresch Mihály, Szabados, Regős Pista, Román Péter Másik János, Borbély Mihály, Lukács Miki, Babos Gyula és Szakcsi Lakatos Béla, Szandai Mátyás és Mohai Andris és persze a dobosok.
Nagyon sok zenét hallgattam, merítettem azokból is. Több éve a Kodolányi János Egyetemen is tanítok a saját elképzelésem alapján összeállított dobiskolámból, és igyekszem kreativitásra
ösztönözni a nálam tanulókat, valamint megtanítani mindent, amit ma a dobolásról tudok, ezért magamat is folyamatosan képeznem kell…De a tudáson túl a legfontosabb a hitelesség. Mindenkinek azt mondom: vállald fel önmagad!

Te hogyan tudtál fiatalos és energikus maradni?

Egyrészt sokat gyakorlok, és rendszeresen sportolok. Gondolkozom a világ dolgairól, önmagmaról, igyekszem félelem nélkül, hittel és szeretetben élni. Figyelem a világot, fel merem vállalni a
döntéseimet… Másrészt nagyon megtisztelőnek érzem, hogy az elmúlt években szinte csak fiatalokkal játszom, akik nyitottságra, elfogadásra ösztönöznek, energikusak, elszántak, hatással vannak gondolkozásomra. Játszottam a Párniczky Andris-féle Nigunnal, játszom Lukács Miki
Cimbiózisában, elhívott az Ég alatti quintet, és Cseh Peti a frissen alakult Ebbbb zenekarába. 2015-ben megalakítottam a Baló István Projektet, melynek különböző felállásaiban is csupa fiatal van, és örömmel játszom a fiammal, a zongorista Baló Samuval is. Mi tartja fiatalon az embert, ha nem ez?

A napokban ünnepelted a 70. születésnapodat a Jedermannban. Sok embernek mondtál
köszönetet.

Mert nagyon sok embernek tartozom köszönettel. Igyekeztem mindenkinek a tanácsára, kritikájára
odafigyelni. A végzettségem ellenére autodidakta zenésznek tartom magam, de a pályám során kiváló zenészekkel játszhattam, akik sokat segítettek, hogy jobb legyek. Az imént soroltam néhányat.

Minden, amit kaptam az élettől, másoktól, a családomtól, a fájdalmaim, az örömeim, és a bennem
lévő energiák is segítenek abban, hogy mindig legyenek átadható pozitív érzéseim.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN